hétfő, május 28, 2007

Radnóti Miklós - Razglednicák


1

Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul,
a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull;
torlódik ember, állat, szekér és gondolat,
az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad.
Te állandó vagy bennem e mozgó zürzavarban,
tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan
s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál,
vagy korhadt fának odván temetkező bogár.

1944. augusztus 30. A hegyek közt

2

Kilenc kilométerre innen égnek
a kazlak és a házak,
s a rétek szélein megülve némán
riadt pórok pipáznak.
Itt még vizet fodroz a tóra lépő
apró pásztorleány
s felhőt iszik a vízre ráhajolva
a fodros birkanyáj.

Cservenka, 1944. október 6.

3

Az ökrök száján véres nyál csorog,
az emberek mind véreset vizelnek,
a század bűzös, vad csomókban áll.
Fölöttünk fú a förtelmes halál.

Mohács, 1944. október 24.

4

Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. - Így végzed hát te is, -
súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. -
Der springt noch auf, - hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.

Szentkirályszabadja, 1944. október 31.

szombat, május 26, 2007

Örkény István: Szakemberek


  Két gróf állt a latyakos Várfok utcában, két nappal Buda eleste elõtt.
- Te mit hoztál, Endre bátyám? - kérdezte a lengyelbundás, bilgericsizmás,
zergekörmös kalapos.
- Teddy fiam cserkészkését - válaszolta a pézsmabundás, perzsagalléros,
Eden-kalapos. - Hát te, Károly öcsém?
- Én a vadászkésemet - húzta ki Károly gróf a finn kést.
Körbejárták a lódögöt. Messzirõl három rövid géppuskasorozat hallatszott, öt
meg öt és megint öt lövés. Megállapodtak a tetem fejénél.
- Kevert gidrány - jegyezte meg a pézsmabundás, közismert
versenyistálló-tulajdonos.
- Kese - mutatott a ló fehér kamásnijára a lengyelbundás, jeles úrlovas.
- Szép, izmos tûzérhámos - mondta a pézsmabundás.
- De azért hamar megfõ - állapította meg elégedetten a lengyelbundás.
- Hát, remélem - mondta a pézsmabundás.
- Egészen biztos, Endre bátyám. Ez a gidrány maximum ötéves.
- Honnan lehet azt tudni, Károly öcsém?
A lengyelbundás kése hegyével végigzongorázott a vigyorgó lófej fogsorán. A
dolog úgy áll, hogy amelyik lónak már egy csikófoga sincs, az okvetlenül
idõsebb négy és fél évesnél. Másfelõl azonban, ha minden fogán megvan a kupa,
akkor hat évnél fiatalabb - magyarázta Endre grófnak Károly gróf. És sóhajtva
tette hozzá:
- A bélszínhez kéne hozzáférni, Endre bátyám.
- Én is azt szeretném, Károly öcsém.
- Kívül jó ressen.
- Belül véresen.
- Isten tudja - sóhajtott a lengyelbundás, miközben újra körbejárták a
dögöt -, merre lehet az a vesepecsenye.
A harmadik házba bevágott egy akna, s utána sokáig potyogott lefelé a malter-
s üvegtörmelék. Rá se hederítettek, csak mentek körbe-körbe, míg a pézsmabundás
meg nem állt, és a ló marjába bele nem bökte a cserkészkés hegyét.
- Itt - mondta határozottan.
Ha a marjába vágnak bele - magyarázta -, akkor a rostélyos alatt, néhány
ujjnyival a hátszín fölött okvetlenül megtalálják a vesepecsenyét.
- Honnan méltóztatod ezt tudni, Endre bátyám? - kérdezte a lengyelbundás
elismeréssel.
- Franciaországi erdõségeimben többször trancsíroztam szarvasokat -
válaszolta könnyedén a pézsmabundás.
- Hát akkor lássunk hozzá, Endre bátyám.
- Parancsolj, Károly öcsém.
- Te értesz hozzá, kedves bátyám.
- Te vagy a frissebb, kérlek.
- Viszont te vagy az idõsebb.
Még egy kicsit noszogatták egymást, aztán megállapodtak, hogy Károly gróf a
hátszín felõl kezdi a munkát, Endre gróf pedig a lágyék irányából. Megfenték a
késeiket, egyiket a másikon.
- Hát rajta, Endre bátyám - mondta Károly gróf jókedvûen.
- En avant, Károly öcsém - szólt Endre gróf lelkesen.
Ezzel nekiestek a húsnak.
Endre gróf ötven-, Károly gróf negyven éves volt. Mindkettõjük életében ez
volt az elsõ hasznos munkamozdulat, s méghozzá - a sors különös kegyelmébõl -
olyan mozdulat, melyhez jól értettek... Nagy idõk voltak eljövendõk.

(1948)

csütörtök, május 24, 2007

Örkény István: Néhány perc külpolitika

  Már végigjártam a környék tüzelõtelepeit, elmentem a csúzdára is, de
eredménytelenül. Manapság minden beszerzés nehéz. Aztán valaki ajánlott egy
külvárosi pincét, melynek életrevaló és mozgékony vezetõje állítólag bármilyen
tüzelõfajtát elõ tud keríteni, föltéve, hogy az ember visz egy kis rumot.
Venni se kellett; volt otthon rumunk, méghozzá valódi kubai. Megtaláltam a
pincét, ahová nyolc lépcsõn kellett lemenni. Még félúton se voltam,
aktatáskámmal a rummal, amikor lentrõl felkiáltott egy férfi:
- Német demokratikus brikettünk nincs!
Lementem, köszöntem, kipakoltam a rumot a szénporos bádogasztalra.
- Arra nekem nincs is szükségem - mondtam.
- Hanem mit tetszik parancsolni? - érdeklõdött a vezetõ, egy futó pillantást
vetve a rumra.
- Én egy kis hasadóanyagot szeretnék venni - mondtam.
Eddig akármerre jártam, mindenütt kerek perec megmondták: nincs. De õ
közelebb lépett a rumhoz, elolvasta a feliratot, elnézte a cimkére rajzolt
cukornádat, aztán így szólt:
- Hát egy kis uránszurokércet talán össze tudok kaparni.
Ezen nevetni kellett.
- Maga jópofa! - mondtam neki. - Mit képzel rólam? Hogy majd otthon, egy
teakonyhában nekiállok házilag dúsítani?
Fogtam a rumosüveget, visszaraktam az aktatáskába, amitõl a szenes mindjárt
engedékenyebb lett.
- Nem kell azért rögtön elrohanni. Szíveskedjék pontosan elmondani, mi
tetszik, és aztán majd meglátjuk, mit lehet csinálni.
Mintha nem tudná - gondoltam -, de azért szép türelmesen elmagyaráztam, hogy
a szokásos atomtöltetre, vagyis nagy tisztaságú Uránium 233 izotópra van
szükségem.
- Persze, ha nincs - tettem hozzá -, akkor egy kis Plutónium 239 is megteszi.
Újra elõvettem a rumot, és visszatettem a szénporos bádogasztalra. Nem
szóltam semmit.
Szólni õ se szólt, csak hátravitte az üveget, és betette egy rozoga
iratszekrénybe. Minek annyit beszélni? E némajátékkal kölcsönösen elmondtuk
egymásnak, hogy az ügyletet nyélbe ütöttük, most már csak a forma kedvéért
akadékoskodott a szenes.
- Ha szabad kérdeznem - érdeklõdött -, hordozórakétája már van?
- Van - mondtam kurtán.
Nem mentem bele a részletekbe. Ha elmondanám, mennyi utánjárásomba került,
amíg rátaláltam arra a bizonyos csillaghegyi kisipari szövetkezetre, ahol -
persze nem egy üveg rum, hanem egy angol mechanikus pianínó és hat vég
lepedõvászon szétosztogatása árán! - nagy nehezen összefusiztak egy közepes
hatósugarú rakétát, ezzel csak fölverném a hasadóanyag árát. Számításom bevált.
A szenes meglepõen olcsó árat mondott, s én leszámoltam a pénzt a
bádogasztalra.
- Valami edényt hozott? - kérdezte?
- Nincs nálam semmi.
- Akkor két forint üvegbetétet kérek.
Kifizettem az üvegbetétet.
- Dugója nincs? - kérdezte.
Dugóm se volt.
Felsóhajtott. Aztán széthasított egy újságlapot, összecsavarta, s úgy-ahogy
bedugaszolt vele egy piszkos parádivizes üveget. Abból a rozzant szekrénybõl
vette elõ, ahova a rumot dugta az elõbb.
- Becsomagoljam?
- Nem szükséges - mondtam.
- Legyen máskor is szerencsém - mondta a szenes, és elõzékenyen felkísért a
lépcsõn. Ott megkérdezte:
- Remélem, békés célokat szolgál?
- Az csak természetes - mondtam.
- Csak mert olyan nagy viccmesternek látszik - mondta, és megfenyegetett az
ujjával.

vasárnap, május 20, 2007

P. Howard : Piszkos Fred, a kapitány (részlet)

- Uraim! A késemért jöttem!
- Hol hagyta?
- Valami matrózban.
- Miyen kés volt?
- Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta?
- Várjunk. . . Csak Iassan, kérem. . . Milyen volt a nyele?
- Kagyló.
- Hány részbôl ?
- Egy darabból készült.
- Akkor nincs baj. Megvan a kés!
- Hol?
- A hátamban.
- Kôszönöm. . .
- Kérem... A csapos mesélte, hogy milyen szép kés van bennem. Egy darab
húszcentis kagyló ritkaság.
- Forduljon meg, kérem, hogy kivegyem...
- Kitartás! A kocsmáros azt mondta, hogy amíg nem hoz orvost, hagyjam bent a
kést, mert különben elvérzek. A kocsmáros ért ehhez, mert itt már öltek orvost
is. Régi étterem.
- De én sietek, kérem! És mit tudja az ember, hogy mikorjön az orvos? Kés
nélkül mégsem mehetek éjjel haza.
- Az orvos itt Iakik a közelben, és a kocsmáros triciklin ment érte. Ha
szurkált uram, hát viselje a következményeket.
- Hohó! Azért, mert magába szúrnak egy kést, még nincsjoga hbzzá, hogy
megtartsa. Ez ôribíráskodás! Hála lstennek, van még jog a világon.
- Nem is jogra hivatkoztam, hanem orvostudományra. A kocsmáros szerint az a
recept, hogy bént maradjon a kés. Orvosi rendelet!
- Az orvos rendelkezzék a saját holmijával, a kés az én műszerem!
- Hm. . . nehéz ügy. . .
- Tudja mit? Nekem is van szívem, segítek a bajon. Kiveszem magából a késemet,
és beteszek helyette egy másikat. Az ís megteszi, amíg a mentô jön.
- Jól van. Csak ne legyén kisebb a kés, hogy jól elzárja a sebet, mert az
egészség mindenné) fontosabb, és recept az recept, hiába...
- Nyugodt lehet. Egy nagy konyhakést nyomok be helyette.
- Akkor rendben van.
- Forduljon. . . meg. . . hopp!. . . így. . .
- Most nyomja bele a másikat!. . . Gyorsan!
- Ez itt a polcon épp jó lesz, habár csak fanyelű.
- Benne van?
- Fenét!. . . Hiszen alig vérzik a sebe. Itt, a csont mellett állt meg a penge,
a porcok között. . . A mindenségit, kicsorbult a hegye!
- Nyomta volna a húsba, maga kezdô!
- Várjon! Ráteszek egy vizes kendôt. . . A szvetter egész jól leszorítja. . .
- Higgye eI végre, hogy kés kell bele! A vendéglôs tudja. ltt naponta ölnek.
Tegye be a kést. Mi az magának?
- Nem értek hozzá. Bicskázásért vállalom a felelôsséget, de műtétért nem! Kérje
meg erre a szívességre valamelyik matrózt. Majd csak magukhoz térnek.
- Jó, hogy említi! Uram! Maga leütötte tizenkét hajósomat.
- Az egyikre ráesett a likôrösállvány, arról nem tehetek.
- Az volt az elsô fűtô!
- Mit tudja ezt egy likôrösállvány?
- És ott fekszik a hajópincér. Hol lehet most pincért találni? A Honolulu-Slar
reggel indul, és se fűtô, se pincér, mert maga leütötte ôket!
- Abban igazam volt. Hozzám vágtak egy korsót, és az ilyen magatartás sért.
- Egyik sem vágta magához a korsót. Ezek ártatlanok.
- Hát ki tette?
- Én.
- Szerencséje, hogy haláltusáját vívja, különben most fejbe ütném... Jó napot.
- Várjon!
- Nincs idôm. Sietek!
- Nézze meg, hoggy nem kell-e kés a sebbe. Az ilyen szúrást nem szabad
elhanyagolni. Lhet, hogy befelé vérzik.
- Onnan nem szúrhatták meg. Csak várjon az orvosra, az majd segít magán, ha
lehet. Ha nem, akkor nyugodjék békével.
- Ajánlom magamat. . .
- Sajnálom, hogy ilyen gyenge legénységet toborzott. . .
- Halló! Fiatalember! Elkísérem. Volna egy ötletem, amivel pénzt kereshet. .-
Rendben van.
- Várjon! Hej, csapos! Ha jön a kocsmáros, mondd, hogy elmentem járni egyet ide
a közelbe. Ne féljen semmit, ha baj van, kést teszek a sebbe! Vigyázok... No,
jöjjön!

P. Howard : A tizennégy karátos autó (részlet)

Gorcsev Iván, a Rangoon teherjáró matróza még huszonegy éves sem volt, midőn
elnyerte a fizikai Nobel-díjat. Ilyen nagy jelentőségű tudományos jutalmat e
poétikusan ifjú korban megszerezni péIdátlan nagyszerű teljesitmény, még akkor
is, ha egyesek előtt talán szépséghibának tűnik majd, hogy Goresev Iván a
fizikai Nobel-díjat a makao nevű kártyajátékon nyerte el, Noah Bertinus
professzortól, akinek ezt a kitüntetést Stockholm- ban, néhány nappal előbb, a
svéd király nyújtotta át, de végre is a kákán csomót keresők nem számítanak; a
lényeg a fő: hogy Gorcsev Iván igenis huszonegy éves korában elnyerte a
Nobel-díjat.
A Nobel-díjjal kitüntetett Bertinus tanár Göteborgban szállt hajóra, táskájában
a Nobel-díj- jal, és mielőtt a gőzős elindult, megjelent a fedélzeten a Svéd
Franklin Egyesület, hogy átnyújtsa neki az atomrombolás sikeres kutatóinak
kijáró nagy aranyérmet. Ezután a hajó elindult, és a nagytekintélyű professzor
alig várta már, hogy Bordeaux-ba érjen, ahol néhány hold szőlője volt, mint
általában az idősebb francia államhivatalnokoknak, az ítéletvégrehajtó
segédjétől kezdve a múzeum igazgatójáig.
Soúthamptonnál a hajóra szállt Gorcsev Iván, hogy előtte is teljesen ismeretlen
okból átkeljen a csatornán. Az igaz, hogy elbocsátották a Rangoon teherhajóról,
mert egy négyágú csáklyával megverte a kormányost, de hogy miért kel át a
csatornán valaki, ha megverte a kormányost, és elbocsátják egy teherhajóról, ez
teljességgel érthetetlen, mint annyi más cseIekedete különös regényhősünknek.
Homályos az is, hogy mi módon ismerkedett meg ez a félig még siheder,
komolytalan fiatalember a világhírű tudóssal, és főként tisztázásra szorulna,
hogy mi módon vette rá a hajlott korú, zárkózott tanárt arra, hogy vele, bár
igen kis alapon, de mégis a makao nevű, tiltott szerencsejátékot játssza.
E részleteket talán sohasem fogják tisztázni. Állítólag úgy kezdődött az egész,
hogy a tanár tengecibetegséget kapott a fedélzeten, és Gorcsev felajánlott egy
kellemes ízű, maga keverte citromos, konyakos, szódabikarbónás italt, amitől a
tanár jobban lett, és megkérdezte a fiút, kicsoda és honnan jön?
- Gorcsev Iván vagyok, foglalkozásomra nézve huszonegy éves, a Naszja
Gorjodin-beli báró Gorcsev cári kamarás testvéröccsének fia. Atyám kapitány
volt a gárdában, és nagybá- tyám a Jusztveszti Versztkov koi'mányzóság katonai
parancsnokaként védte Ogyesszát a fellázadt hadiflotta ellen.
Mindebből egy szó sem volt igaz. De egészen fiatal lánykák és öreg tudósok
hiszékenysége állítólag korlátlan. A tanár feltette csíptetőjét.
- Szóval ön emigráris?
- Bizony, tanárovics bátyuska - felelte sóhajtva. - Atyám jókedvében tízezer
rubelt ajándékozott a cári balettnek... Meg aranycímeres trojka röpítette a
Carszkoje Szelóba... Hej, kontuszovka! Hej, Volga, ha én még egyszer ott
lehetnék...
- De hiszen ön nem emlékezhet'Oroszországra, ha huszonegy éves.
- Annál kínosabb, bátyuska professzovszka, mert én egyszer se láttam ezt a
csodálatos havas földet, amely olyan felejthetetlenül él emlékezetemben... -
Hová készül most, Gorcsev úr?
- Politikai ügyben járok, matróznak álcázva.
Ha megfigyeltük eddig hősünket, egy különös tulajdonságát ismerhettük fel:
sohasem mondott igazat, de nem is hazudott. Csak éppen habozás nélkül kimondott
mindent, ami eszébe jutott, és ez sok, elképesztő bonyodalomba sodorta
életében. Egyik szavától a másikig, egyik tettétől a következőkig ritkán
vezetett valamiféle okszerűség.
- Sajnos kevés pénzzel, mert egy gazember kiforgatott mindenemből. - Hogyan
lehetséges ez?
- Gyanútlan voltam és ostoba. Az ember megismerkedik mindenféle kétes
alakokkal, anélkül, hogy a következményekre gondolna. Így történt, hogy
Londonban egy csirkefogó megtanított makaózni, és elnyerte a pénzem.
- Ne haragudjon de ez csakugyan nem valami okos cselekedet. Miféle játék ez a
makaó? Gorcsev ismét sóhajtott. És egy csomó kártyát húzott elő a zsebéből.
- Hát, kérem... A lapok összértékének tizes számait levonjuk, miáltal minden
esetben kilenc az elérhető maximum...
A tanár kipróbálta a szerencséjét, öt centime-os alapon, és nyert tíz frankot.
Később, amikor már kétezret veszített, felemelték az alapot. Azután még
többször is emelték, és Bordeaux-ig Gorcsev Iván elnyerie az utolsó fillérig a
tanártól a Nobel-díj teljes összegét, és lehetséges, hogy ha a tanár
történetesen Nizzáig utazik a hajón, úgy ez a törekvő ifjú a Svéd Franklin
Egyesület nagy aranyérmét is elnyeri, amelyet az atomrombolás terén végzett
sikeres kutatásokért kap néhány kiválasztott elismerésül.
Huszonegy éves korban ez példátlan teljesítmény lett volna hősünktől, de sajnos
a professzor Bordeaux-ban kiszállt a Svéd Franklin Egyesület nagy aranyérmével
és néhány szomorú meditációval a francia főiskolák felületes pedagógiai
rendszerét illetőleg, amely a makao nevű tiltott szerencsejáték oktatását
úgyszólván teljesen mellőzi a tantervből. Gorcsev meghatottan állt a hajó
korlátjánál, és sokáig integetett utána egy kendővel.

péntek, május 18, 2007

Örkény István: Vannak-e fák Velencében?

  Párizsban az ember elõször valamelyik kávéházban lesz honos. Diákkoromban a
Café Soufflot-ban vertem gyökeret.
Délelõtt jobbadán diákok ültek a teraszon. Többnyire lányok. Csupa csúnya
lány. Csúnya amerikaiak, csúnya írek, csúnya kanadaiak, csúnya mexikóiak. Csak
egy csinos lány ült a bárpult sarkában. Átsuhant rajtam: bár nézne rám. Bár
kelne föl. Bár ülne hozzám.
Egyszer csak fölkelt, és átült hozzám.
- Maga magyar? - kérdezte magyarul.
- Honnan tudja? - csodálkoztam.
- Rájöttem - mondta. - Gitta vagyok.
- Hogy jött rá? - kérdeztem. - Nem is értem.
- Megérzés - mondta. - Talán az újságból, amit olvasott.
- De ez a 'Paris Soir' - mondtam.
- Az miért baj? - kérdezte.
- Mert ez egy francia újság.
- Hát aztán? - kérdezte.
- Ebbõl nem jöhetett rá - mondtam.
- Miért nem jöhettem volna rá? - kérdezte.
- Mert ezt nem csak magyarok olvassák - mondtam. - Sõt.
- Mondtam, hogy megérzés - mondta. - Vagy nem mondtam?
- De mondta.
- Hát akkor mit akar? - mosolygott rám. - Ne legyen már olyan kis makacs.

*

A Panthéon háta mögött laktam. Harmadnap reggeltõl estig szakadt az esõ.
Hanyatt feküdtem és cigarettáztam. Õ fél könyökre dõlve feküdt mellettem, és
mesélt.
- Utaztam is - mesélte. - Jaj, hogy én milyen nagyon szerettem utazni!
- És merre jártál? - kérdeztem.
- Spanyolországban turnéztam egy operettben. Rém édes emberek a spanyolok.
- Hol léptél fel? - kérdeztem. - Madridban?
- Dehogy Madridban - mondta. - Brünnben.
- Brünn - mondtam - nincsen Spanyolországban.
- Te kis földrajztudós - mondta, és megcsókolta a homlokomat. - Én már
tizennégy éves koromban a szultán elõtt táncoltam.
- Amikor te tizennégy éves voltál, akkor már régen elkergették a szultánt -
mondtam.
- Mit tudsz te! Nagy bödön méz volt elõtte. Csak beledugta az ujját, és
lenyalta.
- Akkor az nem a török szultán volt - mondtam.
- De török - mondta, és elcsókolta ajkamról a füstöt.
- Törökország akkor már köztársaság volt - magyaráztam. - Kemál pasának
hívták az elnököt.
- Azt hiszed, mindent tudsz? - mondta megbántódva. Inkább nem is mondom
tovább.
- De mondd tovább - kértem.

*

Egyszer csak eltûnt. Két hétre nyoma veszett. Minden sötétszõkének
utánafordultam, nem Gitta-e. Aztán érkezett egy képeslap Berlinbõl, a
'Branderburger Tor'ral. "Imád Gitta" volt ráfirkantva. Aztán sokáig semmi.
Aztán megjött õ.
- Egy fakereskedõ vitt magával - mesélte. - Meg akarta mutatni Velencét.
Tényleg, nincs még egy olyan város.
- De hiszen Berlinbõl írtál - mondtam.
Ezt kár volt mondanom. Hiszen, magyarázta, hazudhatna is. Ha én ragaszkodom
ahhoz a képeslaphoz, miért ne mondhatná, hogy Berlinben volt, a nagymamájánál?
De õ bevallja Velencét. A fakereskedõt is bevallja, mert nem szeret hazudni.
Még a második fakereskedõt sem tagadja, az elsõ fakereskedõ ügyfelét. Az õ
révén került össze a harmadik fakereskedõvel, aki elsõsorban bükkfával
dolgozott. Valójában õ, aki született velencei volt, mutatta meg neki a várost.
A negyedik fakereskedõ fenyõfával kereskedett. Ennek saját motorcsónakja volt,
azzal járták a lagúnákat.
- Megnézted a Dózse-palotát? - kérdeztem.
- Csak úgy - mondta -, mert nem nagyon érdekes.
- És a Frari-templomot?
- Azt is csak úgy - mondta -, mert Velencében nem az az érdekes.
- Hát mi az érdekes? - kérdeztem.
- Hogy Velencében mennyire szeretik a fákat - mondta.
- De hisz egyetlen fa sincs Velencében - mondtam.
- Hisz éppen ez az - mosolygott eltûnõdve. - Nincs még egy olyan város a
világon.

*

Aztán jött az õsz, és háborús hírek jöttek. Egyre ritkábban láttam. Amikor
utoljára járt nálam, egy kis szövetmintát vett ki a táskájából.
- Tudsz franciául? - kérdezte.
- Egy kicsit.
- Ezt úgy hívják, 'ribouldine'. Mi lehet ez?
- Úgyis lemegyek a könyvtárba - mondtam. - Majd megnézem a nagy
'Sauvageau'-t.
- Mi az?
- Egy szótár.
- Nem olyan fontos - mondta. - Inkább vegyél nekem egy ruháravalót.
- Nincs pénzem - mondtam.
Ennek nem nagyon örült. A fejét törte valami megoldáson.
- Hát akkor miért nem küldetsz? - kérdezte aztán.
- Mert nem lehet - mondtam.
- Nincs apukádnak pénze? - kérdezte.
- De van - mondtam.
- Akkor sem küldhet? - kérdezte.
- Akkor sem - mondtam -, mert valutazárlat van.
- Egy ruháravalót se lehet küldeni? - kérdezte.
- Nem lehet - mondtam. - Minekünk nincsen valutánk.
- Jaj nekünk, szegény magyaroknak - sóhajtotta. - Már megint el fogjuk
veszíteni a háborút.
Sírt egy kicsikét, aztán elment, és nem mutatkozott többé. Vártam, vártam, de
Gitta csak nem jött. Pedig hiányzott. Sokszor hazudott, nem is volt különösen
okos, de a háborút tényleg elveszítettük.

kedd, május 08, 2007

Alan Bloch - Az ember az másmilyen (Metagalaktika I. kötet.)

Archeológus vagyok, és az Ember a témám. De akkor is kíváncsi vagyok, meg fogjuk-e valaha ismerni az Embert - már úgy értem, hogy a halott bolygókon végzett ásatások útján sikerül-e megállapítanunk, miben különbözött igazán a robottól. Mert tudják, én találkoztam egyszer emberrel, és tudom, hogy nem olyan egyszerű a dolog, mint ahogy azt az iskolában tanították.
Van néhány följegyzésünk persze, és a magamfajta robotok azon fáradoznak, hogy kitöltsék a hézagokat, de úgy érzem, még nem mentünk sokra. Tudjuk, vagy legalábbis a történészek azt állítják, hogy tudjuk, az Ember egy Föld nevű bolygóról jött. Azt is tudjuk, hogy merészen szállt csillagról csillagra; s ahol megállt, mindenütt gyarmatot létesített - embereket, robotokat hagyott hátra -, arra számítva, hogy visszatér. De soha nem tért vissza.
Azok voltak a Világ fényes napjai. De vajon mi már olyan öregek vagyunk? Az Emberben lobogott a láng - ha jól tudom, úgy mondták, az "isteni" láng -, az röpítette át az éjjeli égbolton, de mi elvesztettük az emberszőtte háló szálát.
Tudósaink azt mondják, az Ember nagyon hasonló volt hozzánk - kétségtelen, hogy az Ember csontváza majdnem ugyanolyan, mint a roboté -, csak az valami mészvegyületből készült, nem titániumból. Olyan tudós dolgokat emlegetnek, mint a "túlnépesedés" meg a "csillagvilág vonzása". Mindegy, akkor se lehettünk egyformák.
Mikor utoljára voltam kiszálláson az egyik belső bolygón, személyesen találkoztam az Emberrel. Bizonyára az Utolsó Ember volt abban a naprendszerben, mert már beszélni is elfelejtett - nagyon rég magára maradhatott. De mikor megtanulta a nyelvünket, jól megvoltunk, már arra gondoltam, hogy hazahozom. De valami baja esett.
Egy szép napon, mindenlátható ok nélkül, panaszkodni kezdett, hogy melege van. Megmértem a hőmérsékletét, és arra a következtetésre jutottam, hogy kiégett a hőszabályzó áramköre. Volt nálam egy készlet tartalék alkatrész, s minthogy szemmel láthatólag elromlott, munkához láttam, hogy megjavítsam. Kikapcsolnom gyerekjáték volt. Beledöftem a nyakába a tűt, hogy rövidre zárjam, s éppúgy nem mozdult többé, mint egy robot. De mikor kinyitottam, belül már egészen más volt. Összeraktam, de csak nem akart megindulni. Aztán valahogy szétmállott - mire a munkámmal elkészültem, körülbelül egy év múlva, és hazaindultam, nem maradt belőle semmi, csak a csontja.
Igen, az Ember valóban más volt.


Göncz Árpád fordítása

hétfő, május 07, 2007

"And now somethin' completely different..."


Csak mert, zord éjre, zord reggel nevet...

péntek, május 04, 2007

TÁTK,TTK,IK

E három kar egy helyen leend.Tartanak is olyan bulikat, ahol alacsony a népszaporulat, de annál magasabb a hangulat.

Egy ilyen buliba csöppentem én el, és találtam a helyszínen a vártnál (0) több bölcsészt (vagy 6-7 voltunk és az szép) .Volt diszkó, s benne Dj Enikő. Volt színpad is, s azon meg három fellépő. Elején volt old rock'n'roll. Középen egy ska. A végén pedig a sima 'szikla/kő'.

A sör is olcsó vala, ami még nem baj, amíg az embernek nem olyan a haja...


Ennyit röviden, okosba az elmúlt estéről,mert sajnos a világom még mindig balra dől...