I.
Fél földi év eltelte után, ezen a napon, 2311. április 11-én érezték meg először a suhanás gyöngéd mámorát ők, a kiválasztott férfiak. Öten voltak. Először Zwark, a kapitány dőlt oly elégedettséggel hátra az irányítópult műszerfala előtt, mintha odahaza olvasgatott volna kedvenc karosszékében, egy havas téli délutánon valamely múlt-ezredbeli, újranyomtatott újságot. „Legyőzni az időt!" - álmodozta ilyenkor -, „ez az emberlét első és utolsó parancsa". Ezért is szerette a múlt olvasmányait, a múlt embereit, mikor még a népek egymásnak estek, primitív háborúkban ölték halomra egymást, gőgösen szorongatták egymás hattyúfehér torkát, hogy később, kivérezve, megalázva azt, akit ez megillet, megbékéljenek, s új szövetséget kötve, közösen keressenek új ellenséget maguknak. Nem, Zwark ezredes nem a háborúkat, a halált, az erőszakot szerette, bár olykor, utólag mindig szégyenkezve, beleborzongott az olvasmányai keltette indulatokba, hanem, hogy olvasás közben olykor azt érezte: legyőzte az időt.
- Legyőztük az időt. - Ezt már hangosan mondta az ezredes, s erőnek erejével arra törekedett, hogy szemét és gondolatait újra a műszerek pajkos moccanásaira irányítsa. Tudta, társai is hasonlókat gondolnak, ezért merte szokatlanul új érzését, új gondolatát kimondani. Új? Mindig is tudta, a Földről hozza magával minden gondolatát, minden valódi élményét, minden sejtje a Föld zöld üzenetét őrzi, s hiába az ezredesi rangfokozat, a kapitányi rang, a mérnöki tudomány logikai rendszeressége, s az alapos, minden személyiségjegyre kiterjedő pszichológiai felkészülés, új gondolatai neki már nem születnek. Miért is születnének? Feladata van, parancsa van: el kell juttatni az űrhajót a szomszédos Naprendszerbe, s ez, még a korszerűség egyszeri csúcsán álló rakéták idején is, időben valósulhat csak meg. Márpedig e feladat elvégzéséhez nem kellenek új gondolatok.
- Le, kapitány. - Zwark ezredes meg se fordult, a hangból, a helyeslő, szolgálatkész tónusból is könnyedén megállapíthatta: ez helyettesének, Level őrnagynak szavazata. Level őrnagy feladata kettős természetű volt. Egyrészt a feltétlen engedelmesség parancsnoka felé, másrészt hasonló szintű engedelmesség fenntartása a három tagú legénységben, saját parancsait illetőleg. Level őrnagy időnként elmerengett, miért épp öten vannak ezen az űrhajón, miért épp a páratlan számokat részesítik előnyben a tervezéssel megbízott számítógépek; eleinte született is néhány, az esetleges szavazással összefüggő demokratikus elképzelése, ismerte a páratlan számok megoszthatatlanságának periodikus törvényszerűségét, csak azt nem értette, hogy az öttagú személyzet, a háromfős legénység, az egyszemélyi vezetés elve és saját egyetlenségébe vetett megingathatatlan hite miként hozta létre az egyetlen páros számot, miért épp ő a második ember? „Öt, három, egy; egyenlő kettő" - ezen sokat morfondírozott. Volt rá ideje az eddig eltelt fél év alatt, s lelkében megkönnyebbülve fogta föl, miért sóhajtott föl Zwark, mondván: „legyőztük az időt". Annyit jelentett ez a mondat, hogy Zwark ritmusérzéke kisimult, eddigi pattogó mondatai már nem parancsok, Zwarkot nem kötötte már saját parancsnokságának tudta, egyenlők lettek. Közös a cél, ők ketten, Zwark és Level, ezredes és őrnagy, parancsnok és helyettese, végre a teljes egyenjogúság révébe értek. Ilyen esetekre a szabályzat azt írta elő, ezt mindketten tudták, hogy a felelősség az út ezen pontjától számítva megoszlik, ha a két vezető képes bevonni a közös vállalkozásba a legénységet is. Armis, Bellew és Chand, a legénység közrendűi ugyancsak tudták, miről van szó. Ők is ismerték - mit ismerték; fejből fújták! - a szabályzat minden egyes sorát, s a fél esztendei út egyetlen órája se múlt el anélkül, hogy ne gondoltak volna titkon erre a fölemelő pillanatra. Legyőzni az időt... ezen járt az ő közlegény-eszük is. Többször hallhatták a kiképzéseken ezt a mágikus hatású kifejezést, hitték is, meg nem is, hogy eljön majd ez a pillanat. Chand, aki hármójuk közül a legtermészetesebb, a leghétköznapibb legény volt, tudta, hogy ez a pillanat nem az ő szórakoztatásukra született, ez az űrhajó számára volt a legfontosabb. Nem történt más, mint annyi, hogy elérték a fény sebességét. Fontos ez persze a legénység számára is, hiszen úticéljuk elérése, a szomszédos Naprendszer, csak ilyen sebesség mellett képzelhető el, csak ilyen sosem volt sebesség mellett jöhet szóba egyáltalán. Chand tehát nem ujjongott, nem repesett túlságosan; de lelkében fenemód elégedett volt. Armis lelkesedése viszont nem ismert határt. Lányosán vékonyka ujjaival előbb a saját hajába túrt, majd az előtte ülő Bellew széles vállaira csapott, de még ez sem elégítette ki: számára is váratlan mozdulattal, önmaga merészségétől mámorosan vágta hátba Level őrnagyot.
Level szinte várta már ezt az érzelmi rohamot. Felkészült rá; bár gyakorlott űrhajós volt, először lépte át azt a bűvös sebességhatárt. A génjeiben hordozta ezt a mámorhozó érzést, titkon ugyan, de állandóan vágyott rá, mint kábítószeres a narkotikumra. A régi világ emberei is ismerték ezt a boldogságos érzést, a mélységmámor során éltek át hasonlót. Színessé, elevenné, tetszőlegessé lesz ilyenkor a képzelet, más állapotokban felfoghatatlan elégedettség-érzés lesz úrrá az emberen. Azonossá válik a Kozmosszal, a teremtett és teremthetetlen világ egyetlen, megszakíthatatlan és átfogható egységgé válik, egyik ember könnyedén lép át a másik tudatába, megszűnik minden rejtőzködő ellenségeskedés, az ösztönök széthúzó ereje egyetlen ponttá sűrűsödik, az individualitásába zárt ember szétosztani vágyja magát, nemcsak az élettelen világot fogadja magába, de embertársai összes búját-baját is, esendősége fölmagasztosul, eszmélete közössé, tehát erőteljes, de korlátozható hatalommá válik.
Level az iménti hátbacsapástól nemcsak megértette, de érezhette is: megkezdődött a repülés kollektív korszaka. Egyre barátságosabban nézett főnökére, Zwark ezredesre, az a félelemmel összemosódó teljes odaadás, ami mindeddig áthatotta, megszűnőben volt. Már a szökési sebesség átlépése után is érzett valami hasonlót, de a súlytalanság állapotából hamar visszarángatta a társaságot a mesterségesen gerjesztett gravitációs tér. Akkor nem kapott választ, de most mintha Zwark is viszonozta volna a növekvő erejű és hatalmú közvetlenséget. Parancsai inkább tanácsok voltak, az ezredes pengevékony szája megenyhült, kitelt, s egyáltalán nem ellenőrizte a parancsai végrehajtását. E megnőtt bizalmasságban Level számára is könnyebb volt a kevesebb számú, rutinjellegű parancs végrehajtása. De hasonló közvetlenséget érzett a legénység iránt is, ő sem ugráltatta őket feleslegesen, csak a legénység által ellátható munkát végeztette el velük, olykor egyenesen késztetést érzett, hogy valami módon segítsen nekik.
Igaz, a munka egyre kevesebb lett, mióta a fénysebességhez közeledtek. Egyre több műszer ellenőrzését vették át a fedélzeti számítógépek, egyre több részegység kapcsolódott rá közvetlenül a központi vezérlő csúcskomputerre; az űrhajósok megkezdhették nyaralásukat. A szabályzat maga is megemlítette, hogy a fénysebességhez közeledve maga a szabályzat is egyre sérülékenyebbé válik, s csodálhatóan körültekintő módon kimondta saját elhalását is. Ez az elhalás persze csak addig tartott, míg folyamatos volt a fénysebességű száguldás a két Naprendszer között. Level és Zwark szinte egyszerre fordult a háromtagú legénység felé, az arcokon mosoly fénylett, diadalmas, ötágú, ötarcú mosoly.
II.
Van időnk hát, hogy szóljunk a legénység három tagjáról. Chand ősei valaha Kínában éltek, emiatt szeme vágása, arcbőrének színe, hajának tömöttsége és kékes fénye messziről és korán elárulta származását. Természetes nyugalmáért, higgadt logikájáért, éles, a dolgokat a maguk közvetlenségében érzékelő eszéért, gyakorlatias szemléletéért a többiek gyorsan maguk közé fogadták. S persze alacsony és könnyű termetéért is: kevesebb helyet foglalt el az űrhajón. A legénység, persze, az utazás során megtapasztalhatta, hogy a látszólag parlagias gondolkodásmód mögött finoman lebegő, a metaforákat könnyedén kezelő lélek áll. Armis nem sokat tudott őseiről, de nem is érdekelte különösebben saját származása. Egyszer fülébe jutott, hogy valamelyik dédmamája félrelépett, sőt, gyerekeket is szült e kapcsolat folyományaképp, s ezzel végképp összekuszálta az amúgy is ága-bogas családfát. Armist tehát az ügy azért sem érdekelte, mert származása szinte követhetetlen volt, s akkor meg miért foglalkozzon vele? Sokféle nép, valahai faj tulajdonságát hordozta génjeiben, boldog elégedettséggel, szabadságszerető lelke akkor volt boldog, ha valamiért önfeledten lelkesedhetett. Egy kicsit gyerek maradt; kedves, elégedett, jólnevelt gyerek, amilyenről az apák és a társadalom álmodozik. A legénység legmagasabb embere volt, s ez fenemód elégedetté tette. Csak az orra körüli szeplőit nem szerette. „Még szerencse, hogy nem lettem olyan vörös, mint Level..." - gondolta, ha fehér bőrét nézegette aggályosán. Hármójuk közül Bellew volt a legrusnyább. Hatalmas, összevissza nőtt fogai minduntalan előbukkantak duzzadt, bíborszínű ajkai közül, haja inkább volt sörény, mint emberi koponyára illő frizura, tenyere gyakran nyirkosra izzadt, hosszan és kedvetlenül szorongott, apróságok miatt is. Valami természettől adott ügyetlenség társult életéhez, se a keze, se a lába nem úgy mozdult, mint szerette volna. „Mintha rossz helyen volna a súlypontom..." - gondolta, ha ügyetlenségen kapta magát. Bellew - koordinálatlan mozgása miatt - kétszeres szorgalommal végezte az űrhajósok edzéseit, s mire a kiképzés befejeződött, már csak őt izgatta saját súlypontjának kifürkészhetetlensége, a többiek, bár igazán jó megfigyelők voltak, észre se vették rajta eredeti tajdagságát. Bellew jó munkaerő lett.
Mindhárman aránylag fiatalok voltak, korán kezdték a szolgálatot, s elég régóta együtt dolgoztak ahhoz, hogy egymás számára ne okozzanak meglepetéseket. A nyúlánk Armis eleinte szenvedélyesen ugratta a saját tohonyaságával elfoglalt tömzsi Bellew-t, de aztán, mikor a dolog elfajulni látszott, Chand békét szerzett köztük, mondván: „Ne mondd neki, hogy ügyetlen, a végén még úgy marad." Mire Armis felröhögött, s elég szemtelenül kérdezett vissza: „Az meg mért baj nekünk?" Chand, mintha előre készült volna Armis kérdésére, tömören és azonnal válaszolt. „Mert együtt utazunk a béta Naprendszerbe." Bellow hálásan vigyorgott, legszívesebben megszorította volna Chand kezét, de mert igazából Armis rokonszenvére vágyott, még nagyobb zavarba esett, s hol Chand-ra, hol meg Armisra pillantott kétségbeesetten. „Jól van, pajtás, van még hely az én szívemben, beleférsz te is" - mondta dagályosan és patetikusan Armis, de nevetett hozzá, így Bellew nem tudta, komolyan gondolja-e mindezt. Chand titokzatosan mosolygott kékes fényű üstöke alatt.
Még mindhárman nőtlenek voltak.
III.
Level - természetesen - jóval idősebb volt az alárendeltjeinél, s csak az fájt neki, hogy ez látszik is rajta. Egykor bronzvörös, nővadító haja az évek során sokat veszített fényéből, kőkemény, pattinthatatlan izmai ugyan megőrizték formájukat, de a régi idők teljesítményeire már nem volt képes. Sokat kivett belőle korábbi, balul sikerült házassága. Ifjabb éveiben, még a házassága előtt csak és kizárólag a testedzésnek élt. Anyja nem nézte jó szemmel ezt az állandósult tébolyt, attól tartott, fia teljesen belecsavarodik önmagába és testének építésébe, s reszketett a gondolattól, hogy különböző anabolikus szerekhez folyamodik majd. Level anyja pontosan érzékelte a helyzetet: fia ismételten élt már e mesterséges és látványos eredményeket produkáló készítményekkel, szinte az utolsó pillanatban érkezett az anyai parancs: meg kell nősülnie. Level unottan és kényszeredetten ballagott el a házasságközvetítőbe, az elérakott fényképek és adatok közt el-elmélyedetten turkált, ímmel-ámmal babrálta a komputer gombjait, az elé vetített arcok, keblek és más gömbölyűségek csak addig foglalkoztatták, míg rá nem jött: milyen edzésmódszerekkel lehetne tökéletessé tenni őket. Nem csoda hát, hogy dolgavégezetlenül távozott az intézményből. Ám az utcán egy jómozgású, jó testű, sudár termetű nőre lett figyelmes; a nő is észrevette őt, s növekvő rajongással nézte Levelt, duzzadó, napfényes izmait, testének pompás arányait. Ez a nő később Level felesége lett, s csak három év múlva derült ki: Level anyja szervezte meg a találkozást. Arabella, a feleség mindeközben hű és erős támasza volt Level anyjának, abban, hogy fiát a sok időt és fáradságot igénylő testépítéstől elvonja, megtett mindent, hogy a fiatalembert elszakítsa károssá lett szenvedélyétől. Arabella amúgy megfelelt az ifjú daliának: teste arányos volt, izmainak rendszere egyezett Level ideálképével. S hogy mindez természetes módon, csak úgy, magától jött létre, egészen elbűvölte a saját, de kissé mesterkélt izmaira büszke Levelt. De amikor Arabella bevallotta, hogy nem a véletlennek, a sorsnak, a kozmosz erejének köszönheti őt Level, hanem anyja kicsinyes praktikáinak, erősen inni kezdett. Arabella gyanútlanul azt hitte, jót tesz kettőjük kapcsolatának, ha követi őt az ivásban, de hamarosan csalódnia kellett: nőies, izgatóan friss izmai megereszkedtek, elformátlanodtak, az egész nő - különösen korábbi önmagához képest - alaktalanná vált, s persze fölöslegessé is, Level szemszögéből nézve. Level fölhagyott a mértéktelen ivással. Hála a korábban elvégzett irdatlan edzésmunkának, izmai megőrizték alakjukat, igazán jól nézett ki, arca beérett, teste fiatalos maradt, bronzvörös üstökével a nők kedvence lett. Arabella sokszor sírt, ha Level kalandozásainak híre eljutott hozzá, de tudta, hiába minden, Level a test megszállottja. Megértette: Level csak most jutott el a mások testének értékelésének képességéhez, s azt is felfogta, az ő alaktalanná lett idomaiban már semmi örömet nem találhat ez a testbolond férj. Békésen váltak el, gyermekük nem született, Arabella nem is haragudott különösebben, úgy vélte, ez és ennyi volt a sorsa, a küldetése. Nem is sokára, két esztendő múlva meghalt.
Level életében az hozott fordulatot, hogy - nem sokkal Arabella temetése után - társaságban találkozott az egyik gyerekkori barátjával, Zwarkkal. Zwark jóval fiatalabb volt nála, gyermekkori játékaikban mindig Level volt a főnök, a bandavezér. Mikor Zwark Level kérdéseire elmondta a hivatásos űrhajósság semmihez sem fogható előnyeit, a kecsegtető lehetőségek özönét, Level nem sokat habozott, beállt ő is a szolgálatba. Kiképzés közben hálatelt szívvel gondolt édesanyjára, de hiába jöttek anyja hívó levelei, többé nem lépett ki a hétköznapi, civil életbe. Arabella sírjához is csak Level édesanyja látogatott el olykor, hogy kicserélje a gyászzenét sugárzó készülék apró, de jó teljesítményű akkumulátorait.
IV.
Zwark már kicsi gyermekként elbűvölte tanárait rendkívüli képességeinek özönével, szüleit szőkefürtös szépségével, osztálytársait pedig azzal, hogy minden apró cselekedetéből érezhető volt: tudja, mit akar. Ha megkérdezték, mi leszel, ha nagy leszel, halálos komolysággal, seprűs pilláit a kérdező felé csapva válaszolt: „Parancsnok. Egy fénysebességű űrhajó parancsnoka leszek. Le fogom győzni az időt". Aki ezért kinevette őt, azt tekintetének erőteljes villanásával késztette hátrálásra, vagy, ha még gyerek volt az illető, megverekedett vele, akkor is, ha érezhető volt a másik erőfölénye. E reménytelen küzdelmek vívmánya az lett, hogy a nála erősebb gyerekeket hódolóinak kicsiny, de összetartó csapatával egyszerűen megverette. Zwark természetes és hétköznapi közönnyel vette tudomásul, hogy zsendülő ifjúságában is akadtak türelmes csodálói, s hogy a nők is sietve részesítették mindama gyönyörökben, melyekről úgy vélték, a fiú kedvére lehetnek. De Zwark nem sokat törődött háborítatlan lendületű kamaszkorának nőalakjaival, haladt előre a maga útján. Bújta a régi könyvek opálos mikrofilmjeit, éjszakákon át működtette külön erre a célra átalakított videó-komputerét, majd tizennyolc éves korában bejelentette: elhagyja a szülői házat, neki szűk ez a város - alig hétszázezer ember lakott itt -, olyan helyre vágyik, ahol minden idejét tanulmányainak szentelheti. Szülei, kiknek sem figyelmes tekintetét, sem féltő szeretetét nem ronthatta meg semmi, már régen sejtették egyszem fiacskájuk titkosnak vélt szándékát, nem is hosszan ellenkeztek, csupán a hagyományos nevelési elvek szellemében fogalmazták meg óvatos kérdéseiket a lehetséges megélhetési módozatokról, a szándék visszafordíthatatlanságát firtatva; maguk is képzettek lévén a nevelési tudományokban, pontosan tudták, mi több, érzékelték: fiúk felnőtt lett, a szó összes jelentésének értelme szerint: mindenre kész lett a lelke, elkészült a teste, most már csak a legújabb tudományok - a szülők számára mindig is felfoghatatlan - ereje és beláthatatlan tágassága hathat csak gyermekükre, ők maguk, sajnos, nem. Zwark felváltva járta Riga és Auckland egyetemeit, rövidesen mindkét várostól ösztöndíjat, lakást és egyszemélyes rakétataxit kapott, de tanulmányai végeztével egyik város egyetemén sem vállalta el a felkínált professzori állást, hanem a legnagyobb nemzetközi űrhajózó társaság, a NARA - Naprendszerközi Radioaktivitást Adaptáló Alapítvány - kötelékébe lépett, s a lehető legrövidebb időn belül kiképzett űrhajós lett.
Világosszőke hajával, kékfényű szemével, akaratának korlátozhatatlannak tűnő erejével, jelenlétének intenzitásával itt is elnyerte feletteseinek rokonszenvét, hamarosan eljutott néhány bolygóra, de ezek a rövidebb utak nem izgatták túlságosan, úgy érezte, csak az idejét pocsékolja azokkal az utakkal, melyek során a fénysebesség nem érhető el. (S ez így is volt; volt olyan útja a Marsra, mely két földi esztendejét emésztette föl.) E bolygóközi utakon mégis megfontoltan viselkedett, olyan mérvű komolyságot és elszántságot tanúsított, hogy csapattársai a legjobb jelentéseket adhatták csak róla, egyetlen pillanatig sem fölényeskedett, az utazás sebességét csak a visszaérkezés után ócsárolta. Néhány legénységi szolgálati sorban megtett út eredményeképp, a kétségkívül kedvező, egyértelműen dicsérő jelentések hatására Zwarkról olyan jellemzést készített az ezzel megbízott komputer, hogy még maga Zwark is, noha ez nem volt szokása, belepirult. A gép Zwark minden egyes személyiségjegy-rovatában ugyanazt a szót villogta: O K É, s ez azt jelentette, Zwark végképp felsőbb osztályba lépett, szuperember lett, olyan lény, aki nemcsak önmagának fontos, de másoknak is. Képes lett rá, hogy példa legyen, s arra is képes lett, hogy más, nálánál csekélyebb besorolást elért embereket is saját legjobb énjük felé kormányozzon el. Zwark vezető lett. Nem holmi hivatásos menedzser, hanem vezető, aki lelkesíteni fogja az embereket. Ezt a rangot rajta kívül nem sokan érték el. Természetesnek látszott, hogy karrierje immár megállíthatatlan. De Zwarkot nem igazán érdekelte az a tér, melyben mind zsúfoltabban, egymás életterét fojtogatóan igénybe véve közeledtek felé az emberek, Zwarkot a tér egyáltalán nem érdekelte, ő az időt választotta barátnak és ellenfélnek is, így aztán legközelebbi barátai nem is csodálkoztak túlságosan, mikor nem a hivatali előmenetelt, hanem a fotonrakétát választotta.
V.
A suhanás gyöngéd, de az idő megállása miatt egyre alattomosabban ható mámorának egyik pontján Armis észrevette, hogy Bellew valamit rejteget. Kérdő pillantására Bellew nem válaszolt, hát szóval is megkérdezte: „Mi az?" Bellew kifelé bámult a rakétából, bár ennek nem volt semmi értelme: a fénysebesség állapotában kint ugyanaz volt, mint benn - halványkék derengés, semmi más. Chand is észlelte a feszültséget, hallotta Armis kérdését, és hallotta Bellew némaságát is. Armis és Chand megvonták vállukat, külön külön, ki-ki a magáét, de közben jelentésteljes pillantást váltottak egymással, mintegy Bellew feje fölött. Ha nem is pontosan tudták, de eléggé tisztán sejtették Bellew szándékait; ám ha valaki ilyen áhitatosan képes őrizni egy titkot, az tulajdonképpen tiszteletet ébreszt. Ha csak nem olyan szerencsétlen figura az illető, mint amiféle történetesen Bellew volt.
- Nem kell dugdosnod tovább, vedd elő nyugodtan – fordult hátra Level, a legénység közé. Itt, a sebességhatárnál megszűnt minden eddigi interperszonális, a személyek közti normális, hétköznapinak mondható titokzatosság, a gondolatok ha nem is termelődtek, de legalább szabadon jártak egyik agykéregtől a másikig, s ennél többre igazi gondolat miért is vágyna? Bellew kicsit elpirult, inkább csak befelé, majd elővette rejtegetett kincsét. Egy elringató színű, iparilag előállíthatatlan koloratúrájú szőke tubus volt.
- Ő van benne? - kérdezte a kapitány, mint aki mindent tud, mindent ért, s csak barátságból, mintegy a társalgás kedvéért kíváncsiskodik.
- Igen... csakis. - Bellew érezte: sorsa megpecsételődött.
„De így kell nekem" - gondolta -, „miért is vágytam a sebességmámort tovább fokozni?" Aztán eszébe ötlött egy rég hallott szólás, az élvhajhász férfiak okulására találta ki egy verbálrobot: „Ha a gilisztának mindkét végén farok volna, nappal is eltévedne a maga vájta alagútban!" Ezek a fránya verbálrobotok! Örökösen nevetségessé teszik az embert, soha nem lehet tudni, tréfálkoznak, vagy fenyegetőznek...
- Hogy hívják? - érdeklődött vihogva, ám kicsit kacéran Armis.
- Bella. - Bellew akkorát sóhajtott, hogy kiesett kezéből a szőke tubus.
- És milyen? Magas? - Ezt természetesen Chand kérdezte, aki tartott a magas nőktől, noha ők, genetikai szempontból teljességgel érthető módon, vonzódtak hozzá.
- Mint én... talán egy kicsit magasabb.
Zwark ezredes, bár valóságos hatalma nem volt immár a többiek felett, s kedve se volt visszabújni korábbi pozíciójának uniformisába, érezte, a többiek is az ő szavát lesik. Hiába, ilyen a hatalmi viszonyok reflexe... Mint a lecsapott fejű pulyka, még fut egy kört a kertben:
- Miért faggatóztok... Bellew, ha akarja, majd úgyis kinyitja a tubust, s mindannyian meglátjuk, kit cipelt ide közénk, ami persze abszolút mértékben tilos, a szabályzat szerint legalábbis, de hol van már a szabályzat... fénynapokra. – A kapitány szavaiban nem rezdült meg a valós érdeklődés gordonkahúrja, inkább a növekvő feszültség iránt érzett ellenszenv hallatszott ki szavaiból. Tudata már korábban átolvadt a többiekébe, a közösségbe, de épp e közösség iránt érzett felelősség mondatta vele: - Hagyjátok Bellew-t... meg egymást is. És akkor nem lesz semmi baj.
Rövid, átmeneti, töprenkedő csend után szólalt meg Bellew:
- Bellát, hogy is mondjam... tulajdonképpen magamnak hoztam... - A szerencsétlen sorsú közlegény megérezte, a közösség jóindulata az egyetlen, amire még számíthat, a könyörületesség, az irgalom talán erősebb, mint e férfiak ösztönös birtoklási vágya. Ilyesmit remélni persze nem férfias dolog, de egy nőért sokmindent kockára vethet egy igazi férfi; még a férfiasságát is.
A tubusban - ezt mindannyian sejtették már- olyan hallucinogén anyag volt, melyet beszippantva térhatású látomásai támadtak az élvezőnek. S ha Bellew egész utazását, karrierjét kockáztatni merte miatta - az utolsó ellenőrzés előtt a végbelébe rejtette el a napfényáldotta szőke tubust -, ez csak azt jelentette, hogy e látomásoztató szer hatóanyaga egy rendkívüli nő koncentrátuma volt. Bella ott kuksolt a tubusban, a tubus a földön, Bellew Iába alatt. „Ha erősen rálépnék, a tubus kihasadna... vajon meghalna-e Bella?" - Bellew szerelmesen és fájdalomban dobogó szívvel álmodozott.
- Hülye vagy - vetette oda Armis. - Ha rálépsz, a tubus fölfakad, Bella az egész űrhajóé lesz, jut belőle mindenkinek. Még a komputerek is becsavarodnak tőle!
Bellew belátta: tévedett, mikor azt hitte, Bellát megőrizheti magának, Bella már sosem lesz annyira csak az övé, mint volt eddig, az áldott földi életben. Az indulás előtt három hónappal talált rá e szőkeségre, s benne a halványkék illatú Bellára.
A három hónap alatt, amikor csak tehette, örökké Bellán, illetve a tubuson csüggött. Mámoros állapotában nem látta meg senki, de még jóval az aktus után is fájdalmas tekintettel, elrévedezve járkált összevissza, a hozzá intézett kérdésekre csak jókora késedelemmel, s nem is mindig értelmesen válaszolt, nem kevés időbe telt, míg Bella hatása alól fölszabadult. Azóta is, hogy az űrhajó elindult, legbonyolultabb feladatai végzése közepette is minduntalan felötlött szívében Bella távoli emléke, de a tudat, hogy bármikor előveheti a tubust, valahogy mindig megnyugtatta. Most, hogy már semmi feladatuk nem maradt, mint űrhajósoknak, még öregedniük sem kellett, Bellew azt hitte, megtérhet kedves Bellájához.
Level ezalatt - ő élt már házasságban - azon elmélkedett, miféle névközeliség lehet az ő régi, elhalt felesége és Bellew Bellája között. Mintha egy hosszúnyakú hintaszék fogadta volna magába, oly hosszan és lebegően álmodozott Arabelláról, immár véglegesen rövid közös életükről. „Miért is nem lett gyermekünk? Miért."
- Szót értek a szerveimmel - közölte Zwark, hogy pontosan kivel, azt nem lehetett tudni. Maga elé nézett, bele a mesterséges levegőbe. Zwark, ez a szőke szuper-parancsnok ez idáig sohasem foglalkozott azzal, hogy dobog-e a szíve, választ-e ki a veséje, dolgozik-e rendesen a mája. Szívét, veséjét, máját, s a többi szervét is a csodáló közé sorolta, „ez nekem jár", ennyit gondolt csak velük. Természetes szervek, tehát működnek, ez természetes. Most mégis elnyíló szájjal, derengő, gyermeki mosollyal társalkodóit szerveivel. Leginkább a szíve panaszkodott, a veséje azt mesélte, hogy a kilövésnél egy erősebb ütés érte, de most már kiheverte, a mája jelezte, hogy semmi baj, zajtalanul működhet, szinte a saját kedvére. Tanulmányaiból felismerni vélte ezt az állapotot, de maga még sohasem érezte. Azt is tudtára adták szervei, milyen boldogok, hogy működnek, de nem öregednek. Zajtalanul, minimális energiafelvétel mellett, kopás nélkül járnak, de csak annyira, amennyire a genetikai kód parancsolja. A szív csak annyi vért pumpál, amennyi épp elég a lassított tempójú oxigéncseréhez. A máj, a vese se robotol fölöslegesen. A szervek leállnak, indulnak saját szükségletük szerint. Zwark boldog volt, hogy most mindezt érzékelheti.
- Én még nem. Sajnos, még mindig nem. - Level, a valahai testépítő bajnok most jött rá, hogy mindig is csak testének legkülső részével törődött, s ezért a többiek, a beljebb elhelyezkedő, egykor „nemesnek" mondott szervek mintha megsértődtek volna e bánásmód miatt. Működtek, de nem válaszoltak gazdájuknak. Hiába hívta őket Level, nem feleltek. Vagy, ha szóltak, hiába; Level nem értette szavukat. Level mindebből megértette: közeledik testéhez a halál.
Level gondolataira most csak Zwark figyelt. „Megijedt az öreg"... - gondolta Zwark. Vigasztalásra szorul.
- A fénysebesség nem az a hely, ahol meg szoktak halni az emberek. A meghalás küszöb az élet és a halál közt, amiben törvényszerűen bukik orra az ember. Itt, ezen a helyen ezt a küszöböt elfelejtették megépíteni. - Zwark hangja hideg volt, holott kedélyeskedni próbált.
- Kösz - mondta Level -, de én nem tenném magamért a tűzbe a kezem.
- Ha tudjuk tartani ezt a sebességet, márpedig miért ne tudnánk, hisz nem rajtunk múlik a dolog, akkor nem fogsz meghalni, erről kezeskedem.
- Áh, jobb, ha hagyjuk. Zárjuk le a témát. Végül is utazunk. Az utazás meg arra való, hogy az ember megfeledkezzen saját múlandóságáról. - „Magam vagyok magam legjobb vigasztalója."
- Ezért lett az ember közlekedő állat. Jövünk, megyünk, ez az életünk. - Zwarkból most már a botcsinálta bölcs beszélt.
- És, ráadásajándék ez, most nem is múlik. A szabályzat szerint. Legjobb, ha alszom egyet - mondta Level. És már aludt is.
- Unatkozom - szólalt meg Armis, mint akinek mindegy, elaludjon-e ő is, mint Level, vagy inkább tréfálkozzon. Leginkább, mert legkönnyebben Bellew számlájára ment Armis kacagós kedve, de Chand megintette.
- Az unatkozik, aki már kifogyott saját bölcsességéből. Akkor pedig ott a másé: forduljon ahhoz, így tanítják.
- A másét még jobban unom - szólt vissza Armis -, és a tiéd is ide értem.
- Pedig itt nem fog történni semmi - mondta Chand bölcs nyugalommal. - Hisz látjuk egymás gondolatait, előbb tudom, mit akarsz, mint te magad.
- Miért, mit akarnék?
- A tubust akarod. Nőzni akarsz, te langaléta kurafi.
- Bellew nem adja ide - siránkozott Armis. - De ketten elvehetnénk...
- Velem ugyan nem.
- Velem se - szólt Zwark; anélkül, hogy figyelt volna, hallott mindent.
- Lehet, hogy nem is nő van benne, csak úgy mondod - kezdte ugratni Bellew-t a nyughatatlan Armis.
- Eddig az volt. - A téthez mérten egészen nyugodt volt Bellew hanghordozása, bár érezhetően mélyített kicsit a hangján. - Most pedig félre bánat, félre bú, bolond, aki szomorú, fölmegyek az emeleti fülkémbe. Szunditok egyet.
- Levelnek jó itt is.
- Neki igen. De én jobb szeretem a saját kuckómat.
Ez már Bella hangja bennem, gondolta önmagára eszmélve Bellew.
Felállt, biccentett, tubusát magához ölelve sietett fel a lépcsőn. Egyedül akart maradni. Fél év még egy olyan férfi életében is nagy idő, aki ilyen hitvány pótszereknek adta életét.
VI.
Mióta Bellew és Bella elvonultak a férfi kicsi ólomkamrájába - csak az ólom képes elszigetelni egymástól a roppant energiájú gondolat-csomagokat -, az űrhajón szinte megállni látszott az élet. Semmi izgalom, semmi feszültség, semmi történet, csak a suhanás egyenletesen gyöngéd mámora a kékeslila fényben; ennyit állapíthatott volna meg az unatkozó külső szemlélő. (Ha lehetett volna ott és akkor ilyen.) Csak a műszerfal sejtelmes fényei villogtak tompán és fenyegetően, nem volt érzékelhető különbség a kinn és a benn között. Level már régóta aludt, de hamarosan követte példáját Chand, majd a kölyökképű Armis is. Zwark, aki valahai kapitányi rangjához illőn utolsó éber lényként virrasztóit az űrhajón, egy ideig még gyönyörködött bajtársai álomképeiben. Chand világa volt a legszínesebb, a legártatlanabb, Armis harsányan tusázott holmi játékkatonákkal, játékfegyverekkel, bőszen rikoltozott, kurjantgatott, és mindegyre győzött. Csak Level álmát nem értette Zwark. Ezek a képek, egyszerűen szólva, maszatosak voltak, mögöttük pedig halk, fájdalmat sugárzó és sokszorozó gyászzene szólt. „Jobb ezt nem hallgatni" - vélekedett Zwark, s már készült lefeküdni ő is, mikor arra lett figyelmes, hogy a Bellew kamrájához vivő lépcsőről halványkék, orgonára emlékeztető, tiszta tavaszi illat hullámzik lefelé, lépcsőfokról lépcsőfokra, növekvő erővel, egyre diadalmasabban, mind mámorítóbban.
„Bella! Ez Bella!" - reménykedett váratlan erővel Zwark. Álomra induló agya hirtelen föltisztult. A halványkék illat helyén meglátta végre a sudáran, szőkén lefelé lépdelő Bellát, hajában orgona szirom-csokorral. Ruházata mindössze egy mellétől induló, sűrűn fölhasítgatott rövid szoknya volt, a combját már alig takarta. Zwark tisztán láthatta a hosszú, pihézett combját, tomporát, s érezhette az erősbödő férfi-kedvet a nő is, mert egyre suhogósabban mosolygott, szeméből mintha szél fújt volna. Zwarknak komolyan kellett koncentrálnia, hogy állja ezt a szivárvány-színű, igéző pillantásokat.
- És Bellew? Hol van? - kérdezte, mikor kissé összeszedte magát.
- Belémaludt - zengte a mély, közelgő női hang.
- És most... benned van?
- Dehogy... - nevetett Bella -, fönn alszik a kamrácskájában.
Zwark nézte az alvókat, ujjával hessentett egyet-kettőt Armis, majd Chand szemhéja előtt, de meg se rebbentek a kisimult bőrlemezkék, mélyen aludtak. E mozdulatsor közben valamit mégis fölfedezett, ami eddig nem így volt. Chand és Armis, mint két elfuserált ikertestvér, olyan hasonlóak voltak. Chand mandulavágású szeme - ez még csukott állapotában is jól látszott - kikerekült, Armis hozzákomolyodott bajtársához, s a hajuk színe is majdnem teljesen azonosra sikeredett. Zwark hosszan nézte Levelt: az ő korábban rőtvörös, szálanként őszülő haja is bebarnult, mint a többieké, arca, bőre kisimult, nem látszott rajta, hogy ő a legidősebb.
- Mit akarsz tőlem? - kérdezte a férfi, miután megnyugodott.
- Én nem tudok mást, csak szeretni - mondta Bella keserűen és gyöngéden, de kissé hamisan, mintha idézne valakit.
Zwark úgy érezte, Bella nem azt mondja, amit gondol.
- És... melyikünket szereted?
- Mindegyikőtöket. Hisz mind egyformák vagytok.
„Sajnos, ebben igaza van."
- És én? Én sem vagyok más?
- Nem. Épp olyan vagy, mint a többiek. Csak ők épp alszanak. Ne búsulj ezért.
- És... most mi lesz?
- Mindig csak az, amit te akarsz. - Bella egészen közel került Zwarkhoz. A férfi bódultan állt az erős orgonaillatban.
- Nem tudnád kivenni a hajadból ezt a csokrot?
- Kivehetem, de nem azt érzed. Az illat belőlem jön, és az elmúlt századokból.
- Még soha nem éreztem ilyet.
- Nem fogsz ezután sem. Én egy rég elmúlt évezred gyermeke vagyok. Akkor születtem, mikor még éltek az utolsó virágok, rétek, erdők a Földön, mikor még voltak átlátszó patakok, dübörgő zuhatagok, mikor még a víz tisztán és ihatóan buggyant elő a földből, a kövek közül, a korhadék alól.
- Olvastam erről az időről... tanultunk róla. De mi már réges-rég föld alatti városokban élünk, üvegszálakon át vezetjük az ablakainkhoz a Nap maradék fényét.
- Tudom. Bellew megmutatott mindent. - Bella hangja továbbra is mély, nyugtató volt. - Láttam, hogyan éltek. Tudok rólatok mindent.
- És te? Te ki vagy? Csak a nevedet tudom, Bella...
- Nem titok. Még a huszadik század végén megszülettem, írók, költők szavát tanultam, aztán, mikor felnőttem, azon dolgoztam, minél több szép emberi szó maradjon fenn, utódainkra. Könyvtárban dolgoztam, aztán könyveket adtam el az embereknek. Szerettem az embereket és bíztam bennük, noha ismertem őket, igaz, főleg a könyvekből. Harmincéves se voltam még, mikor gyógyíthatatlan betegséget kaptam. Lehűtöttek, hogy meg ne haljak. Eltelt háromszáz év, ekkor felolvasztottak, akkori betegségemből egy rövid kúrával kigyógyítottak. De látták rajtam, más vagyok, mint ők. Nem értett igazán senki, nem tudták felfogni, miért beszélek annyit az írókról, a költőkről, a szeretetről. Én se kedveltem ezt a föld alá szorított életet. Átionizáltak, koncentráltak és egy sárga tubusba kerültem. Bellew talált rám, örökre hálás vagyok neki. Csúnya volt szegény, de mit bántam én azt! Ő lett az én királyfim, én az ő Csipkerózsikája... bocsánat, hogy ilyen régi dolgokkal hozakodom elő, és bocsásd meg. ha olykor nem értesz mindent, de te kérdeztél, én csak válaszolok, ahogy tudok. Hát, röviden, ennyi.
- Csak a csipkerozsdát nem értem. De semmi baj. Szép vagy. Szereted még Bellew-t, azt a csúnya fiút?
- Már nem is csúnya. Olyan, mint a többiek. Olyan, mint te.
- Olyan, mint én? - Zwark hangjából keserű sértettség szivárgott.
- Olyan bizony. Csak a fogai kuszábbak.
Zwark már mindenünnen, saját pórusaiból is Bella illatát érezte.
- Úgy állunk itt, mint a régi szerelmesek... Bár ezt nálam jobban tudod, milyenek voltak a régiek.
- Feküdjünk le, ha akarod... - mondta Bella, szeméből aranyló lávafolyam indult a férfi felé.
Mikor Level felébredt, összefonódva találta Zwarkot és Bellát. „Ez a nő tényleg szép..." - sóhajtotta. „És a neve... talán a nevét szeretem a legjobban."
- Ébren vagy?
- Én mindig - kászálódott fel Bella, óvatosan kibontva magát Zwark öleléséből. - Mit álmodtál?
- Hogy egy nő került az űrhajóra, az elmúlt évezredből.
- Pontosan ez történt.
- Tudom. Engem nem csalnak meg az álmaim. Az álmaim az én titkos érzelmeim. Az érzelmek sosem csalják meg az embert.
- És most mit érzel?
- Erős, tiszta, harsány, halványkék illatot.
- Ez vagyok én.
- Lehet. De engem nem fogsz elcsábítani. Nekem már volt egyszer feleségem. Azt hittem, a kozmosz küldte, de csak anyám mesterkedett. Elég nekem a saját testem, sportoltam eleget. Én nem hagyom magam... Vagy... akarnál csak az enyém lenni?
- Miért? Miért legyek csak a tiéd? Belőlem csak egy van. Ti pedig egyformák vagytok. Nézz körül... te sem vagy már vörös, és nincs egyetlen ősz hajszálad sem...
- De az életem... az az enyém. Csak az enyém.
- Igen, ami elmúlt. Az a harminc, negyven év. De bennem sokkal több a múlt, én nemcsak átaludtam az évszázadokat, de megőriztem magamban a legrégebbi dolgokat is. Ti már rég nemzetköziek, nemzetek fölöttiek vagytok, én őrzöm egy nép emlékezetét. Én még emlékszem anyám, nagyanyám, ősanyám szavaira... tudom, mi a haza. Tudom, mi a valódi, vérrel írt történelem. Hogyan viselnéd el mindezt, egymagad? Megbolondulnál te is, én is.
- Azt képzeled, jobban elviselem, ha egyszer velük, máskor velem?
- Nem tehetsz mást... ők is akarnak engem...
- De én erős vagyok... meg tudlak védeni tőlük!
- Nincs mit védeni rajtam. Amit teszek, önszántamból teszem. Tudod, mikor még igazán fiatal voltam, mikor még egészséges voltam, én is úgy gondoltam el az életet, mint most te. Két ember szerelme a legszebb, egy test, egy lélek, két fogkefe. De mióta tubusba zárt a ti korszakotok, a ti időtök, megváltoztam. Ezt a tubust bárki kinyithatta, bárki élvezhette lényem, bárki elkábulhatott illatomtól. Bellew szegény majdnem beleőrült a gondolatba, de tudomásul vette: ez a múltam, ez vagyok én. És neki sem ígértem semmit.
- És mégis szeret?
- Kérdezd őt. Miért is ne szeretne? Mit ártok én neki azzal, hogy másnak is jut belőlem, hogy másnak is jutok? Csúnya férfibetegség ez, hidd el nekem. És elmúlik idővel, azt is megtanultam. A hosszú álom, a hibernáció mindenre megtanított. Ember még nem töprengett, nem álmodott, és nem tanult meg annyit, mint én, hosszú és fájdalomtalan egyedülségemben.
Level növekvő ámulattal, és mind jobban erősödő szerelemmel hallgatta a nőt. Egyre a legszebb rímpár járt a fejében: „Bella, Arabella, Bella, Arabella..."
- Ti most mát azt hiszitek, hogy az ember nem más, mint helyét változtató állat. Na jó, nem állat: lény... Pedig saját erőtökből - Bella itt az alvó többiekre mutatott - már sehova sem juthattok el. Már sétálni sem tudtok rendesen! Nem is tudjátok, mi az! Mindig máshol lenni! Mindig mást látni! Az én időmben, mikor még egészséges voltam, a televízió tett ilyenné minket. Csak ültünk egy fotelben, s néztük, mit mutatnak meg nekünk a világból. Aztán kiléptünk az utcára, és nem tudtunk rendesen megfogni egy lapátot, ha lehullt a városra a nagy hó. Hazamentünk hát, bebújtunk a jó meleg szobába, a puha karosszékbe, és néztük, mint harcolnak mások a hóval. Mi mindig szolidárisak voltunk a dolgozó emberrel, de igazán dolgozni már nem tudtunk. Se értük, se magunkért. Vakon bíztunk gépeinkben, a technikában, a gondolataink erejében, a természet fölötti hatalmunkban. Bíztunk az erőnkben, ami már rég nem fizikai valóság, csak szellemi tér volt, s bíztunk abban is, persze, hogy a természet kimeríthetetlen. Csodavárók voltunk, valahányan... Még a terrorban is bíztunk. Mindegy, mi történik igazából, csak minden történjék meg, ami eljuttat a csodához. A csoda arra kellett, hogy megússzunk mindent, mindazt a bűnt, amit egymás ellen, a természet ellen, a jövőnk ellen követtünk el. Csak üldögéltünk, csak nézelődtünk odahaza. Ha valaki beteg lett, teletömtük gyógyszerekkel, tűkkel szurkáltuk, de az eszünkbe se jutott, hogy vissza lehetne térni egy normálisabb, természetesebb élethez. Untuk a saját erkölcseinket, egyszerre próbálkoztunk a templomépítéssel és az elsivatagosítással. A kábítószerekkel és a számítógépekkel. A diktatúrával és a népuralommal. A szeretettel és az erőszakkal. S mindezt miért? Mert vakon bíztunk abban, hogy bűneink valahogy elfelejtődnek, a kígyó-sima jövő magától, s megszelídülve surran elénk. De csak nekem volt szerencsém; azzal, hogy megbetegedtem, azzal, hogy elaltattak, hogy lehűtötték. De én nem elégszem meg a csodával, a szerencsével! Nekem feladatom van. Régen úgy mondták, küldetés... De ezt a szót felejtsd el, titeket állandóan csak küldöznek, egyik bolygóról a másikra, úgy száguldoztok űrállomásról űrállomásra, mintha volna ott valami valódi dolgotok. Az én feladatom nem ez. Vissza kell benneteket juttatnom abba az időbe, amikor még nem a föld alatt laktatok, mikor még igazi fényben sütkérezhettek a Földön az emberek, mikor még a gyermek dönthette el, hogy meg akar-e születni, vagy sem.
- De hát... hogyan? Lehetséges ez?
- Lehetséges. Mi most a fény sebességével száguldunk, igaz?
- Igaz.
- Ami azt is jelenti, hogy nem múlik az idő. Igaz?
- Igaz.
- Nincs benne múlt, nincs benne jövő. Minden csak van, tehetetlenül. Igaz?
- Így van.
- De ha növelni tudnánk a sebességet, visszatérhetnénk a múltba...
- De a sebességet tilos... Benne van a szabályzatban!
- A szabályzat! A szabályzat ti magatok vagytok! Ha ti akarjátok, majd akarja a szabályzat is! És ha elkezdődik a múlt, a szabályzat azonnal érvényét veszti! A szabályzat csak azt írhatja elő, mit kell majd tennetek! A szabályzat csak jövőt tételez fel. De ha visszafelé haladunk az időben, ha átlépjük a fénysebességet, a szabályzat is visszaalakul! Mindig olyan lesz, amilyenné az idő kényszeríti. Az idők szava... ez és ennyi a te híres szabályzatod.
- De ez nagyon veszélyes... A fénysebességet még soha, semmi sem léphette át. Az a határ. Annál gyorsabban... de te nő vagy, ez meg tér és idő, úgy se érted.
- Éppen, mert nő vagyok, azért értek mindent. S hogy lásd, mennyire értelek, megígérem, ha megérkeztünk, egy normálisabb, hétköznapibb évszázadba, csak a tiéd leszek. Én leszek a te arád. A te Bellád. A te Arabellád, az, akit tényleg a Kozmosz küldött neked, akire mindig vártál, akit mindig reméltél.
- Hihetek neked?
- Hát nem a Kozmosz küldött? Hát nem itt, a mindenségben találkoztam veled? Hát nem én hívlak olyan utazásra, ahol még nem járt utazó? Az emberek mindig a jövőt ígérték egymásnak, a szerelmesek sem tehettek ennél többet. Pedig a jövő, ezt te is tudod, egyszer csak elfogy. De a múlt sohasem. A múlt örök. A Múlt - végtelen.
- Adj egy gondolkodásnyi időt.
- Időt? Itt? Miből? Itt nincs idő.
- Igazad van...
- Ha igazán szeretsz, ha igazán hiszel nekem, akkor most nem habozol. Ha a többiek felébrednek, követelni fognak maguknak engem... Elvesznek tőled, s te nem tehetsz ellenük semmit. Ha megérkezünk úti célotokhoz, visszaraktok egy tubusba megint, s ott kuksolhatok az idők végezetéig, apró illatorgiákban élhetem ki magam. Megint csak eszköz leszek, a kielégülés eszköze. S akkor biztosan elveszítesz. Szétáramlok lassan a világban, eljutok minden férfihez, s ők mind a magukévá tesznek. Ezt akarod?
- Nem. Sőt, ellenkezőleg... azt akarom, hogy csak az enyém...
- Hát akkor tedd, amit mondtam.
- Megteszem, szerelmem...
- Csak?
Level lehajtotta fiatalos egyén-fejét, melyben átsuhant valami, egy gondolat, mely ellen mindeddig küzdött: a közösség. A többiek. Akikkel eddig együtt utazott, végezte küldetését, akikkel összefűzte sorsa, most már visszamenőlegesen is. Hajába túrt, nem érezte, kezét tördelte, nem hallott roppanásokat, karjába csípett, nem érzett semmit, se a karját, se az ujjait. Az a kellemetlen érzése támadt, hogy ő nincs is. Viszont Bella! Ő túlságosan is van, sokkal erősebben van, mint eddig bárki, akit ismert, erősebb Zwarknál is, ráadásul Zwark most alszik.
Bella ott állt vele szemben, derűsen mosolygott, szája kicsit elnyúlt, lazán támaszkodott bal lábára, combja igézte Levelt. Áradt belőle a halványkék illat.
- Megsimogathatlak? - kérdezte Level.
- Hát persze - suttogta Bella. - Úgy is a tiéd vagyok. A tiéd egészen.
Level ujjai végre éreztek valamit. Igen, Bella van, Bella valódi test. Bella érezhető, Bella bőre átsugározza magából mindazt, ami ő maga. Level nagyon szerette az életet, nagyon szerette hát Bellát is. De érezte azt is, hogy valami véglegesen választ ja el tőle.
„Ő legalább van..." - volt utolsó, álom előtti gondolata.
VII.
- Hol van Bella? Bella! - Bellew rohant lefelé a lépcsőn.
Aztán meglátta Bellát, az alvó férfiakat. Megértett mindent, vagy legalábbis ezt érezte. Igen, a kiváltságos pillanat, mikor értelem és érzés egymásba kapaszkodik, s nem külön-külön próbálkozik vívni a külvilággal. Odafutott a műszerfalhoz, megnyomta a VÉSZRIADÓ feliratú gombot.
Elsőként Zwark riadt fel, majd Chand és Armis is. Csak Level aludt békességesen.
- Le kell lassítanunk az űrhajót! - Bellew kiabált, hadonászott, teljesen kikelt magából, olyan volt, mint akit epilepsziás roham támadott meg.
- Mi történt? - kérdezte Chand higgadtan. - Talán te lettél a parancsnok?
- Ismerem Bellát! Tudom jól, mit akar! A régi álmát akarja megvalósítani, vissza akar térni abba az időbe, amikor még kislány volt! Meg akar ölni minket! El akar pusztítani!
- Igaz ez? - kérdezte Zwark. - Mert erre az esetre is rendelkezik a szabályzat.
- Nem akarlak megölni benneteket - mondta csendesen Bella. - Csak azt akarom, hogy gyorsítsátok fel az űrhajót.
- De ez lehetetlen - mondta határozottan Zwark. - Tiltja a szabályzat.
- Én már Levellel megbeszéltem mindent - rándította meg durcásan a vállát Bella. - Unom mégegyszer elmagyarázni. Ébredj, Level. Ébredj, nem hallod!
- Nem értek semmit - mondta Armis. - Mi folyik itt? Mindenki megbolondult?
Bella letérdepelt Level mellé, ölébe fogta a fejét, keltegette. Zwark furcsa dolgot érzékelt. Bella simogató tenyere nemcsak Level bőrét simogatta, de ujja néha áthatolt Level bőrén, olykor eltűnt Bella kicsi formás keze a férfiban.
Zwark megértette, mi történt. A fénysebesség! Hát persze! A legénység, ezt már korábban is látta, teljesen azonos formát vett fel. S most még ez az anyagtalanság is... úgy látszik, mintha átalakult volna mindenki energiává.
- Most nincs idő kollektív döntésekre - mondta Zwark.
Odalépett a műszerfalhoz, megnyomta a LASSÍTS feliratú gombot. Ez alatt Level is magához tért.
- Vissza kell fordulnunk - nyögte.
- Már lassulunk - mondta Zwark.
Bellew magába roskadtan üldögélt, a fejét ingatta.
Kevés idő elteltével végre elkezdték újra érezni saját testüket. Az űrhajó érezhetően lassult. Level haja újra veresedni kezdett. Zwark visszaszőkült. A többiek is visszanyerték saját formájukat. Bella hangosan felsírt, később hangtalanul zokogott.
Epilógus
Erről az utazásról egy rövid jegyzőkönyv maradt fenn. A jegyzőkönyv egy meghiúsult utazást ír le, Zwark kapitány aláírása hitelesítette. Az űrhajó parancsnoka beszámolt arról, hogy Bellew közlegény hallucinogén tartalmú tubust csempészett az űrhajóra, s e hallucinogén anyag hatására az űrhajósok különleges állapotba kerültek, túl akarták lépni a fény sebességét. De ugyanaz a Bellew közlegény, aki fegyelmezetlen magatartásával veszélybe sodorta az egész vállalkozást, bátorságával hívta fel magára a figyelmet. A visszatért űrhajó indítóállomásán végül is sikerült összegyűjteni az űrhajón szétoszlott, orgonaillatú, gáznemű anyagot.
Ezt a jegyzőkönyvet találtam meg Bellánál, alig egy hónapja. Hosszas faggatózásomra ő mesélte el ezt az egész történetet. Furcsa nő, nagyon kedves tud lenni, de olykor elszabadul a fantáziája. Sokat kirándulunk kettesben. Ilyenkor szinte orgonaillatú.
Ugyanakkor tény: a felvett jegyzőkönyv hitelességéhez aligha fér kétség.
[Mindennek illata van, valamint helye és ideje.]
