szombat, június 30, 2007

Ady Endre - Ének a porban

Roggyant a lábam, süppedt a mellem,
Itt az ideje, össze kell esnem.
Lerogyok vígan, elnyúlok bátran,
Lalla, lalla,
Rokkantak halmán, nagy éjszakában.

Nagy rokkanásom kinek se fájjon,
Nem első hullás ezen a tájon:
Ki magyar tájon nagy sorsra vágyik,
Lalla, lalla,
Rokkanva ér el az éjszakáig.

Mocsaras rónán bércekre vágytam,
Egy kis halomig hozott a lábam.
Forró, szűz lelkünk rakjuk a sutra,
Lalla, lalla,
Be megjártad itt, óh, Zaratusztra.

Ám néha mégis szóljon az ének
Bús ég-vivásnak, átok-zenének,
Csalogatónak. Hadd jöjjön más is,
Lalla, lalla,
Rokkanjon más is, pusztuljon más is.

vasárnap, június 17, 2007

Kurt Vonnegut - Isten hozott a majomházban

Peter Grocker tehát, az egész Cape Codot magába foglaló Barnstable County seriffje, egy szép májusi délután belépett a hyannisi Szövetségi Közérdekű Öngyilkos-szalon ajtaján, s közölte a két öles termetű kisasszonnyal, hogy nem kell megijedniük, de a hírhedt Senkiházi Billy, a Költő minden valószínűség szerint útban van Cape Cod felé.
Senkiházinak az minősült, aki nem volt hajlandó napjában háromszor bevenni az erkölcsi születésszabályozó tablettát. Ezért 10 000 dollár pénzbírság és tízesztendei börtönbüntetés járt.
Ez abban az időben történt, mikor a Föld lakossága elérte a tizenhétmilliárd főt. Ennyi és ekkora emlős sok egy ilyen pici bolygóra. Az emberek majd olyan szorosan voltak, mint a málna húsos kis gömböcskéi.
A világkormány tehát két irányból is támadást intézett a túlnépesedés ellen. Egyrészt a közérdekű öngyilkosságokat igyekezett előmozdítani - az embernek ehhez mindössze a szomszéd Öngyilkos-szalonba kellett elmennie, s megkérni egy Kisasszonyt, hogy fájdalommentesen ölje meg, míg a szundigondolán heverészik, másrészt meg bevezette a kötelező erkölcsi születésszabályozást.
A seriff elmondta a két Kisasszonynak - mindkettő csinos, határozott s roppant értelmes lány volt, hogy útakadályokat állítottak fel, s házról házra végigkutatták a várost, hogy Billyt, a Költőt kézre kerítsék.
A baj csak az, hogy a rendőrségnek nincs róla hiteles személyleírása. Mindössze néhány ember látta és ismerte, csupa nő, s még véletlenül sem írták le agyformán a magasságát, haja színét, hangját, testsúlyát, bőre színét.
- Azt hiszem, mondanom sem kell, lányok-folytatta a seriff-, hogy minden Senkiházi roppant érzékeny deréktól lefelé. Ha Billy, a Költő valahogy idekeveredik, s megpróbál bajt keverni, egy jó helyen alkalmazott rúgás csodát művelhet.
Arra a tényre utalt, hogy az erkölcsi születésszabályozó tablettáktól - amelyek a születésszabályozás egyetlen törvényes eszközéül szolgáltak - deréktól lefelé elzsibbadt az ember.
A férfiak java része állította, hogy úgy érzi, deréktól lefelé vasból van vagy balsafából. A nők meg, hogy nedves vattából. A tabletta olyan hatásos volt, hogy aki bevette, annak nyugodtan be lehetett kötni a szemét, föl lehetett szólítani, hogy mondja el az Emberi Jogok Törvényét, s közben jól bele lehetett rúgni, egy szótagot el nem tévesztett.
A tabletta azért volt erkölcsi, mert nem érintette az ember nemző- vagy fogamzóképességét, hisz az természetellenes lett volna és erkölcstelen. A tabletta mindössze a testi érintkezés örömét vette el, de azt teljesen.
A tudomány és az erkölcs tehát agymásra talált.
A hyannisi két Kisasszonyt Nancy McLuhannek és Mary Kraftnak hívták. Nancy vörösesszőke volt, Mary gesztenyebarna. Egyenruhájuk: fehér ajakrúzs, erősen kikészített szem, bíborvörös trikóruha, alatta semmi, fekete bőrcsizma. A szalon kicsi volt - mindössze hat fülke. De igazán jó héten, mint mondjuk karácsony előtt, akár hatvan embert is jobblétre szenderíthettek. Injekciós tűvel.
-- A lényeg az, lányok -- mondta Crocker seriff -, hogy szilárdan kezünkben tartjuk a helyzetet. Tehát ti nyugodtan végezhetitek a dolgotokat.
- Nem felejtett ki semmit a lényegből? - kérdezte Nancy.
- Nem értem.
- Mintha azt nem mondta volna, hogy Billy egyenesen mifelénk tart. A seriff jámbor-ügyetlenül megvonta a vállát.
- Hát azt az ember sose tudhatja.
- Arra gondolok, amit Billyről mindenki tud: hogy a Közérdekű Öngyilkos-szalonok Kisasszonyaira utazik. - Nancy szűz volt. Minden Kisasszony szűz volt. Ezenkívül kötelesek voltak elvégezni a pszichológiát és elsajátítani a betegápolást. És teltnek kellett lenniük, pirospozsgásnak. S legalább hat láb magasnak.
Mert Amerika sok szempontból megváltozott, de a méterrendszert nem vezette be. Nancy McLuhant bosszantotta, hogy a seriff merő kíméletből el akarta hallgatni előlük a teljes igazságot Billyről, a Költőről - mintha bizony elvesztenék a fejüket, ha hallják. Ezt meg is mondta a seriffnek kereken.
- Mit gondol, meddig maradna meg az ember a KÖSZ-ben - ezen a Közérdekű Öngyilkos Szolgálatot értette -, ha az árnyékától is megrémülne?
A seriff behúzta a nyakát.
- Hát nem soká, azt hiszem.
- De nem ám! - mondta Nancy, közelebb lépett hozzá, s megmutatta neki karatéütésre emelt tenyere égét. Minden Kisasszony értett a dzsudóhoz és a karatéhoz. - Ha érdekli, hogy mennyire vagyunk gyámoltalanok. csak jöjjön közelebb, és tegyen úgy, mintha maga lenne Billy, a Költő.
A seriffnek ajkára fagyott a mosoly, és megrázta a fejét.
- Inkább nem.
- Hát azért! - mondta Nancy, és hátat fordított neki. Mary kacagott.
- Nehogy azt higgye, hogy meg vagyunk ijedve: dühösek vagyunk. Sőt még csak
dühösek sem. Nem éri meg. Csak bosszant a dolog. Hát nem bosszantó, hogy ilyen messzire eljön, ekkora felhajtás van körülötte, csak hogy… - Elharapta a szót. - Képtelenség!
- Én nem is annyira rá haragszom, mint inkább a nőkre, akik hagyják, hogy ezt tegye velük - mondta Mary -, hagyják, aztán nem mondják el a rendőrségnek, hogy milyen. S még hogy ezek Kisasszonyok!
- Így jár, aki nem fejleszti a karatetudását - szögezte le Nancy.

De nemcsak Billyt, a Költőt vonzották a Kisasszonyok az Öngyilkos-szalonokba. Minden más senkiházit. Merthogy ők nem szedtek semmit, a fejük majd szétrobbant a sexőrülettől, és azt hitték, hogy a Kisasszonyok fehér rúzsa, kifestett szeme, trikóruhája és csizmája mind szerelmet liheg.
Az igazság persze az, hogy a Kisasszonyok legkisebb gondja is nagyobb volt annál. - Ha Billy a szokott módszerét követi - magyarázta a seriff -, akkor először kitanulmányozza a szokásaitokat és a szomszédságot. Aztán kiszúrja kettőtök közül az egyiket, s egy mocskos verset küld neki postán.
- Elbűvölő! - biggyesztette az ajkát Nancy.
- De arra is volt már eset, hogy telefonon hívott föl valakit.
- Micsoda bátorság! - mondta Nancy. A seriff válla fölött látta, hogy jön a postás. Nancy egyik fülkéje fölött kigyulladt a kék fény. A vendég akart valamit. Más fülkében nem is volt senki.
A seriff megkérdezte, hogy az a vendég a fülkében nem lehet-e Billy, a Költő, de Nancy megnyugtatta:
- Ha az, a két ujjammal kitöröm a nyakát.
- Amolyan Zsigapapa - mondta Mary, aki maga is látta. Zsigapapának hívtak minden olyan szenilis, ravaszdi, öreg muksót, aki órák hosszat csak csűrte-csavarta a szót, tréfált, és az emlékein kérődzött, míg megengedte, hogy a Kisasszony jobblétre szenderítse. Nancy fölsóhajtott.
- Már két órája mást se csinálunk, csak azt próbáljuk eldönteni, hogy mi legyen a búcsúvacsora.
Aztán bejött a postás. Egyetlen levelet hozott. Nancynek címezték, törött hegyű ceruzával. Nancy izzott a haragtól és az undortól, ahogy fölbontotta, mert tudta, hogy az Billy mocskos küldeménye.
Eltalálta. A boríték egy verset rejtett. Nem is eredetit; egy régi dalocska volt, amely teljesen értelmét vesztette, mióta bevezették a kötelező erkölcsi születésszabályozást. Ezt is törött hegyű ceruzával írták, s így szólt:

Sétálunk, sétálunk,
egy kis dombra lecsücsülünk,
egy kis gallyba beleülünk,
csüccs…

Mikor Nancy bement a fülkébe, hogy megnézze, mit akar a vendég, Zsigapapa a mentazöld szundigondolán heverészett, amelyen már százak és százak szenderültek el békésen az évek során. A szomszéd önki étlapját tanulmányozta, s közben az ujjával verte a ritmust zeneszóra, amely a citromsárga falról, a hangszóróból áradt. A fal festett salakpanel volt. Rajta egyetlen nagy franciaablak. Rácsos.
Minden Közérdekű Öngyilkos-szalon szomszédságában volt egy önki. S minden önkiszolgáló étterem szomszédságában volt egy öngyi. Az önkinek narancssárga teteje volt, az öngyinek vörös, de mindkettő az államé. Gyakorlatilag állami volt minden.
Mint ahogy gyakorlatilag minden automatikus. Nancynek, Marynek, a seriffnek szerencséje volt, hogy jutott nekik állás. Mert a legtöbb embernek nem. Az átlagpolgár egész nap otthon tengett-lengett, nézte a tévét, ami szintén állami volt. És a tévé negyedóránként felszólította, hogy szavazzon okosan, fogyasszon okosan, imádkozzék a maga választotta templomban, szeresse felebarátait, engedelmeskedjék a törvénynek - vagy látogasson el a legközelebbi Közérdekű Öngyilkos-szalonba, s tapasztalja meg személyesen, milyen megértők és kedvesek a Kisasszonyok.
Ez a Zsigapapa valósággal ritkaság volt, mert lerítt róla a vénség, kopasz volt, reszketeg, foltos kezű. A legtöbb ember huszonkét éveset mutatott, hála az antikot-injekcióknak, amiből évente kettő járt. Az a puszta tény, hogy az öreg muksó öregnek látszott, egymagában is azt bizonyította, hogy mire az antikot-injekciókat fölfedezték, már rég elszállt az ifjúsága édes madara.
- Na, eldöntöttük végre, hogy mi legyen a búcsúvacsora? - kérdezte Nancy. Még maga is kihallotta a hangjából a bosszúságot; hiába, fölizgatta Billy, a Költő, s nagyon unta már az öreget. De elszégyellte magát, mert ez nem illett a szakmájához. -~ töltött borjúszegy nagyon finom.
Az öregember fölszegte a fejét. A második gyermekkor ravasz mohóságával sikerült Nancyt szakmájához nem illő mulasztáson, barátságtalanságon rajtakapnia, most hát meg akarta büntetni érte.
- Hallja, nem valami kedves! Azt hittem, hogy maguk itt mind kedvesek. Azt hittem, ez kellemes hely, hogy jó idejönni.
- Ne haragudjon - mondta Nancy. - Ha nem voltam kedves, az nem maga miatt volt. - Azt hittem, un már.
- Ugyan, ugyan - mondta Nancy vidáman -, hogy gondol ilyet! Hisz igazán annyi érdekeset mesél. - A Zsigapapa többek közt azt is elmesélte, hogy személyesen ismerte J. Edgar Nationt, a Grand Rapids-i drogistát, az erkölcsi születésszabályozás atyját.
- Akkor legalább csináljon úgy, mintha érdekelné - mondta. Simán megengedhette magának, hogy pimaszkodjék. Mert tény, hogy bármikor elmehetett, amikor csak kedve szottyant, egészen addig, míg a tűt nem kérte. S a tűt neki kellett kérnie. Ez volt a szabály.
Nancy s a többi Kisasszony művészete viszont arra irányult, hogy az önkéntes ne menjen el, hogy rábeszéléssel, hízelkedéssel, lépésről lépésre végigsegítsék az úton. Nancy hát kénytelen volt leülni a fülkében, s úgy tenni, mintha csodálkozva hallgatná az öregember hosszú lére eresztett történetét, amelyet mindenki ismert, arról, hegy J. Edgar Nation hogyan kísérletezett az erkölcsi születésszabályozással.
- Még csak nem is álmodta, hogy a tablettáit valamikor majd emberek is szedik mondta Zsigapapa. - Mindössze arról álmodozott, hogy szeméremre tanítsa a Grand Rapids-i Állatkert majomházának majmait. Ezt tudta? - kérdezte szigorúan.
- Nem. Nem is sejtettem. Nagyon érdekes.
- S egyszer húsvétkor a tizenegy gyerekével elment a templomba. Gyönyörű, tiszta idő volt, és az istentisztelet is nagyon szép, és elhatározták, hogy kimennek sétálni az állatkertbe, és valósággal a mennyekben érezték magukat.
- Hát ilyet! - A jelenet egy színdarabból származott, amelyet minden húsvétkor bemutatott a tévé.
Zsigapapa ezután magát is beleköltötte a jelenetbe; elcsevegett a Nation családdal, mielőtt odaértek volna a majomházhoz.
- Jó reggelt, Mr. Howard. Ilyenkor, húsvét reggel valósággal újjászületik az ember, megtisztul az Úr szándéka szerint.
- Bizony. - Nancy a párnázott ajtón át is hallotta, hogy makacsul, halkan szól a telefon.
- Akkor együtt bementünk a majomházba, és mit gondol, mit láttunk?
- El sem tudom képzelni! - Valaki fölvette a kagylót.
- Egy majmot, amint épp illetlenkedett!
- Ugyan!
- Igen-igen! És J. Edgar Nation úgy elkeseredett, hogy egyenesen hazament, és neki
fogott a tablettáját kidolgozni, mert szerette volna, ha tavasszal a majmok már olyan illedelmesek, hogy egy keresztény család nyugodtan megnézhesse őket.
Kopogtattak az ajtón.
- Tessék? - kérdezte Nancy.
- Nancy - szólt be Mary. - Telefon.
Mikor Nancy a fülkéből kijött, látta, hogy a seriffet rázza a jóízű rendőrkacaj. A telefont ugyanis lehallgatták az önkiben elbújt nyomozók. A seriff szentül meg volt győződve, hogy Billy az. A hívószámot már kinyomozták. A rendőrök már útban is voltak, hogy elkapják.
- Beszéltesse, csak beszéltesse - suttogta a seriff Nancynek, s úgy nyomta kezébe a kagylót, mintha színarany lenne.
- Tessék? - szólt bele Nancy.
- Nancy McLuhan? - kérdezte egy férfihang. Elváltoztatott hang volt. Mintha zsebkendőbe beszélt volna. - Egy közös barátunk nevében hívom.
- Ó!
- Megkért, hogy adjak át magának egy üzenetet.
- Értem.
- Egy vers az.
- Kedves.
- Hallja?
- Hallom. - Nancy a férfihangon is áthallotta a rendőrautók szirénáját.
Bizonyára a telefonáló is hallotta a szirénákat, de nyugodtan végigmondta a verset. Így hangzott:

Fürdővízbe
Jergens-féle fenyősó:
garantált az egyszemélyes
népesség-
explozió!

Elkapták. Nancy az egészet végighallgatta: a dobogást, dulakodást, kiabálást.
Már annyira fölbuzdult, hogy miután a kagylót letette, levertséget érzett. Bátor teste fölkészüli a harcra, s a harc elmaradt.
A seriff kirontott az öngyi-szalonból; rohant hanyatt-homlok, hogy tanúja legyen a hírhedt bűnöző lefülelésének; annyira sietett, hogy észre se vette, mikor a papírköteg kihullott az esőköpenye zsebéből.
Mary fölvette s utána kiabált. A seriff egy pillanatra megállt, azt mondta, az már úgyse érdekes, és megkérdezte, nincs-e kedve Marynek vele jönni. A két lány gyors megbeszélést tartott, Nancy biztatta Maryt, hogy csak menjen, őt amúgy sem érdekli Billy. Mary hát elment, s a papírokat közömbösen Nancy kezébe nyomta.
Billy verseinek fotókópiái voltak, csupa olyan versé, amit Öngyi-kisasszonyoknak küldözgetett. Nancy elolvasta a legfelsőt. A születésszabályozó tabletták egy fura mellékhatására utalt: nemcsak hogy elzsibbasztották az ember altestét, hanem kékre festették a vizeletét is.
A vers címe: Egy valakiházi az Öngyi-kisasszonyhoz. Így hangzott:

Nem szántok és vetek, szőni se szövök,
tablettának hála,
nem is bűnözök,
szeretem a sokaságot, zajt és büdöset,
s hogy ha éppen rám jön,
kéket pisilek;
narancstető alatt készételt eszem,
haladok a korral,
s megjön az eszem;
vár engem a szomszéd ház, a vörös tetejű,
s odabenn az
öngyi-angyal, ki csupa derű.
Bíborvörös szűz Kisasszony, halálsorozó,
amit gyászolsz, ég-kék eső
s nem - bibeporozó.

- Még sose hallotta ezt a történetet? Arról, hogy J. Edgar Nation hogyan találta fel az erkölcsi születésszabályozást? - érdeklődött az öreg muksó; csúf, recsegős hangja volt.
- Soha - hazudta szemrebbenés nélkül Nancy.
- Érdekes. Azt hittem, mindenki ismeri.
- Én most hallom először.
- Hogy a majomházban mikor ért el eredményt, azt nem lehet tudni, mert a kérdés a Michigani Fellebbviteli Bíróság elé került. Időközben ugyanis válságba jutott az Egyesült Nemzetek Szervezete. Akik a tudományra esküdtek, azt mondták, az emberiségnek nem szabad tovább szaporodnia; akik az erkölcsre, kötötték az ebet a karóhoz, hogy a társadalom összeomlik, ha az emberek nemi élete csak a kéjt szolgálja.
Az öreg muksó közben leszállt a szundigondoláról, odament az ablakhoz, s a roló két léce közt kikukucskált. Odakint nem sok látnivaló akadt. A kilátást eltakarta annak a hét méter magas álhőmérőnek a hátoldala; amelynek fokbeosztása az utca felé nézett. A Föld lakosságát tüntette fel, egy fok egymilliárd embert jelentett. Higanyszála átlátszó vörös műanyag volt. Azt mutatta, pillanatnyilag épp hány ember él a Földön. A számok zérótól húszig terjedtek, s valahol nagyon lenn, fekete nyíl jelezte, hogy a tudósok szerint hánynak kéne élnie.
A lenyugvó nap fénye a vörös műanyagszálon és a roló résén át épp az öreg muksó arcára esett, s így vörös és fekete csíkok váltakoztak rajta.
- Mondja - szólalt meg az öreg -, ha meghalok, mennyivel megy lejjebb a hőmérő? Egy lábnyival?
- Nem.
- Egy hüvelyknyivel?
- Nem egészen.
- De maga tudja, hogy mennyivel, ugye? - kérdezte az öreg, és Nancy szemébe nézett. Szeméből és hangjából egyszerre minden szenilitás eltűnt. - Egy hüvelyk a hőmérőn 83 333 embert jelent. Ezt tudta, igen?
- Hát… igaz - mondta Nancy. - De szerintem nem így kell ezt nézni.
Az öreg muksó nem kérdezte, szerinte hogy kell. Inkább a maga gondolatát fejezte be. - Akkor mondok még valamit, ami igaz: én Billy vagyok, a Költő, és maga nagyon jóképű nő.
Hangtompítós revolvert rántott elő az övéből. Másik kezével meg lehúzta fejéről a gumiparókát, amitől kopasznak s a homloka ráncosnak látszott. Így ő is huszonkettőt mutatott. - Ha ezen túl leszünk, a rendőrséget érdekelni fogja a személyleírásom-mondta epésen mosolyogva. - Csak hogy pontosan meg tudja mondani, mert meglepő, hogy hány nő nem tudja!

Kicsi vagyok,
kék szemű,
hajam vállig ér:
férfi-manó
csupa tűz
- s ha a nőknek hinni lehet -
majd szétvet a vér.

Billy vagy arasznyival volt alacsonyabb, mint Nancy. S Nancy vagy húsz kilóval nehezebb nála. Közölte is Billyvel, hogy kár a gőzért, de tévedett. Mert Billy már az éjjel kinyitotta az ablakrács lakatját, s most revolverrel kényszerítette Nancyt, hogy lépjen ki az utcára, s a roppant álhőmérő mögött ereszkedjék le a máshonnét láthatatlan csatornanyíláson.
A nyitás Hyannis egyik szennyvízcsatornájára nyílt. Billy tudta, hova készül. Zseblámpája volt és térképe. Nancy kénytelen volt előtte menni a keskeny oldalpárkányon, gúnyosan imbolygó árnyéka nyomában. Megpróbálta kiszámítani, hogy a fenti világhoz viszonyítva pontosan hol járhatnak. Az önki volt a kiindulópontja; hallotta fentről a zajokat. A gépezet, amely az ételt megfőzte és kiszolgálta, hangtalanul működött. De hogy a vendégek otthon érezzék magukat, a tervezők gondoskodtak a konyhai hanghatásokról. Ezeket hallotta Nancy - magnóra fölvett evőeszköz- és tányércsörgést, mély hangú néger és Puerto Rico-i nevetést.
De utóbb már fogalma se volt, merre járnak. Billy nemigen szólalt meg, legfeljebb annyit, hogy: "Jobbra! - Balra! - Vagy: - Ne próbálkozz semmi bolondsággal, Junó, mert szétloccsantom, azt a nagy krumplifejedet!"
Csak egyszer folyt köztük valami beszélgetésféle. Billy kezdte, és Billy is fejezte be. - Hogy egy lány, akinek ilyen medencéje van, minek kereskedik halállal? - kérdezte a háta mögött.
Nancy merészen megállt.
- Erre meg tudom adni a választ - mondta. Bízott benne, hogy majd olyan választ ad neki, hogy attól kódul.
De Billy csak taszított rajta egyet, és megfenyegette, hogy szétloccsantja azt a nagy krumplifejét.
- Szóval még csak hallani se akarja, hogy mit mondok - ugratta. - Fél meghallgatni, mi?
- Sose hallgatok egy nőre, amíg a tabletta hatása tart - acsargott Billy. Szóval ez jár a fejében; legalább nyolc óra hosszat rabságban akarja tartani. Hisz a tabletta hatása addig tart.
- Elég ostoba szabály.
- A nő nem nő, amíg a tabletta hatása el nem múlik.
- Szóval úgy bánik egy nővel, mintha nem is ember lenne, hanem élettelen tárgy.
- Hála a tablettának - mondta Billy.

Hyannis alatt, amelyet négyszázezer lélek, azaz négyszázezer húsos magocska lakott, nyolcvanmérföldnyi szennyvízcsatorna húzódott. Nancy hamarosan elvesztette lenn az időérzékét. Mikor Billy közölte, hogy megérkeztek, úgy érezte, egy év telt el azóta; hogy elindultak.
Belecsípett a combjába, hogy e hátborzongató érzést ellenőrizze, s megnézze, teste kémiai órája mit mutat. Még érzéketlen volt.
Billy ráparancsolt, hogy másszon fel a nedves falba erősített vaslétrán. Fölülről sápkóros fény hullott be a kör alakú nyíláson. Ez holdvilágnak bizonyult, egy hatalmas, sokszögű műanyag kupolán szűrődött át. Nancynek nem kellett föltennie az elraboltak hagyományos kérdését, hogy: "Hol vagyok?" - a Cape Codon csak egy ilyen kupola volt, Hyannis Portban, s az az ősi Kennedy-birtokot födte.
Múzeum céljára szolgált; azt mutatta be, milyen életet éltek a régi, dinamikusabb időkben. A múzeum zárva volt, csak nyáron nyitották meg a látogatók előtt.
A csatornanyílás, amelyen Nancy és Billy kimászott, nagy, zöld betonfelületre nyílt.
A zöld beton azt mutatta, hol volt a Kennedyék kertje. A zöld betonkertben, az ősi faházakkal szemben annak a tizennégy Kennedynek a szobra állt, aki az Egyesült Államok és a világ elnöke volt. A tizennégy szobor rögbit játszott.
A világ elnöke Nancy elrablásának idején történetesen épp egy ex Öngyi-kisasszony volt, Kennedy-"mama". Az ő szobra sose száll be a sajátos rögbi meccsbe, az biztos. Mert bár a neve szerint kétségkívül az, mégse volt amolyan igazi Kennedy. Nem volt stílusa, általában közönségesnek vélték. A dolgozószobája falán fölirat hirdette:
NE LÉGY HÜLYE, HOGY DOLGOZZ,
ITT AKKOR IS JÓL ÉRZED MAGAD!
Egy másik:
INKÁBB TÖRD A FEJED!
A harmadik:
EGYSZER MAJD CSAK MINDEN MEGOLDÓDIK!
A Tadzs Mahalban volt a dolgozószobája.

Amíg a Kennedy-múzeumba meg nem érkezett, Nancy McLuhan szentül meg volt győződve, hogy előbb-utóbb alkalma nyílik kitörnie a keszeg kis Billy nyakát, vagy épp agyonlőnie a saját revolverével. Csöppet se bánta volna. Undorítóbbat, mint egy fölgerjedt férfi, elképzelni se tudott.
Nem sajnálatból tett le a tervéről, fölfedezte, hogy Billynek egész bandája van. Vagy nyolcan állták körül a csatornanyílást, férfiak, nők vegyesen, álarcként fejükre húzott harisnyával. S Nancyt épp a nők fogták le s intették nyugalomra. Legalább olyan termetesek voltak, mint Nancy, s úgy fogták, hogy ha kell, pokoli mód fájjon.
Nancy behunyta a szemét, de akarva, nem akarva, akkor is levonta a nyilvánvaló következtetést: e perverz nők mind KÖSZ-nővérek. S ettől annyira kiborult, hogy hangosan, keserűen föltette nekik a kérdést:
- Hogy tudtátok ilyen rútul megszegni az eskütöket?! Olyat kapott, hogy kétrét görbedt, s kicsordult a könnye.
Mikor fölegyenesedett, bőven lett volna mit mondania, de inkább befogta a száját. Némán töprengett, mi vihette rá ezeket a volt Kisasszonyokat, hogy az emberi illendőség minden szabályával szembeforduljanak. A senkiháziság ezt önmagában nem magyarázza meg. Bizonyára megétették őket.
Nancy gondolatban végigment mindazokon a szörnyű kábítószereken, amelyekről az iskolában tanult, s végül kikötött a legszörnyűbbnél. E kábítószer oly erős - magyarázták Nancynek a tanárai -, hogy elég egyetlen pohárral elfogyasztani belőle, s még a deréktól lefelé elzsibbasztott ember is képes többször egymás után örömét lelni. Igen, csak ez lehet a magyarázat: a férfiak, s valószínűleg a nők is, gint ihattak.

Sietve betuszkolták Nancyt a középső faház ajtaján. Bent ugyanolyan sötét volt, mint másutt, s Nancy hallotta, hogy a férfiak beszámolnak Billynek a történtekról. S e hírekből Nancy egy icipici reményt merített. Lehet, hogy útban a segítség.
A banditának, aki azt a disznóságot telefonálta, sikerült a rendőrséget abba a hitbe ringatnia, hogy Billyt, a Költőt kerítette kézre, s ez ugyancsak rossz volt Nancynek. A rendőrség még nem tudja, hogy Nancy eltűnt, közölték Billyvel, s táviratot küldtek Mary Kraftnak Nancy nevében, hogy sürgős családi ügyben New Yorkba utazott.
S itt csillant fel Nancyben némi remény: Mary egy szót se fog elhinni a táviratból. Mary tudta, hogy Nancynek nincs rokona New Yorkban. A város hatvanhárommillió lakosa közül egyetlenegy sem.
A banda kiiktatta a múzeum riasztóberendezését. Elvagdosták azokat a láncokat és köteleket is, amelyek az értékes holmikat védték a látogatóktól. Nem volt titok, hogy ki és mivel vagdosta el. Az egyik férfi kezében irdatlan vágóollót látott.
Nancyt fölkísérték az emeletre, egy volt cselédszobába. A férfi a vágóollóval elvagdosta a keskeny ágyat körülvevő kötelet. Aztán ágyba dugták, két férfi lefogta, s egy nő belenyomott egy jókora injekciót.
Billy, a Költő eltűnt.
Nancy feje egyre jobban nehezedett. A nő, akitől az injekciót kapta, megkérdezte: - Hány éves vagy, angyalom?
Nancy eltökélte, hogy nem felel, de a szer elgyöngítette, s megbénult az akarata. - Hatvanhárom - suttogta.
- És milyen érzés hatvanhárom évesen szűznek lenni?
Nancy mintha bársonyködben hallotta volna a saját válaszát. Meglepte, hogy mit mond, legszívesebben tiltakozott volna ellene, mintha a válasz nem is tőle származnék. - ízetlen - mondta. Majd néhány másodperc múltán, mintha gombóc lenne a torkában megkérdezte:
- Mi volt a tűben?
- Hogy mi volt, angyalkám? Nos, angyalkám, igazságszérum.

Mire Nancy fölébredt, már eltűnt a hold, de változatlanul sötét volt még. A szobában egyetlen gyertya égett, s vetett rebegő árnyékokat. Nancy életében nem látott még gyertyát.
Álmában szúnyogokkal és méhekkel hadakozott. Arra ébredt. Pedig a szúnyogok és méhek már rég kihaltak. A madarak is. De Nancy azt álmodta, hogy deréktól lefelé milliónyi rovar nyüzsög körülötte. Nem csípték meg. Csak jólesően csiklandozták. Nancy már Senkiházi volt.
Megint elnyomta az álom. Mikor újra fölébredt, három nő egy fürdőszobába vezette. A harisnya-álarcot most se vették le. A fürdőszobából még nem szellőzött ki a más fürdőjének a gőze. A padlón ott látta valaki más talpa nyomát, s a levegő fenyőfürdősótól illatozott.
Miközben megfürdették, beillatosították, s fehér hálóköntöst híztak rá, visszatért az akaratereje, s már gondolkodni is tudott. Mikor a nők hátraléptek, hogy megcsodálják, halkan megszólalt:
- Lehet, hogy már magam is Senkiházi vagyok. De ez nem jelenti azt, hogy úgy is gondolkodnék vagy úgy is viselkednék, mint azok.
Senki se mondott ellent neki.

Nancyt lekísérték a földszintre, majd ki a házból. Azt várta, hogy megint lekergetik a csatornába. Úgy illenék Billyhez és a helyzethez - gondolta -, lenn, a csatornában.
De ehelyett átkísérték a zöld betonon, ahol valamikor gyep volt, aztán át a sárga betonon, a valamikor föveny helyén, ki a kék betonra, az öböl helyére. A néhai Kennedyek huszonhat jachtja állt ott, vízvonalig cementbe ágyazva. A legősibb mind közül a Martin volt, Joseph P. Kennedyé. Arra kalauzolták föl Nancyt.
Hajnalodori. Minthogy a Kennedy-múzeum körül csupa magas ház épült, a kupola alatti kis mikrokozmosz csak jó egy órával később kapott közvetlenül napot.
Nancyt egész a Martin elülső kabinjának lejáratáig kísérték. A nők némán mutatták, hogy az utolsó öt lépést már magában kell megtennie.
Nancy egy pillanatra megdermedt, s megdermedtek a nők is. A parancsnoki hídon két életnagyságú szobor állt; az egyik, Frank Wirtanené, a Martin kapitányáé, a kormánykeréknél, s mellette a fiáé, a fedélzetmester Charlyé. De ők ügyet se vetettek szegény Nancyra, csak bámultak a szélvédő üvegen át a kék betonóceánra.
Nancy, mezítláb és vékony fehér hálóköntösben, bátran leereszkedett az elülső kabinba. Fenyőillat s gyertyafény fogadta. A lejárat csapóajtaja kattanva bezárult fölötte. Fölindultságában az antik bútorok, a sok mahagóni és ólomkristály közt először észre se vette Billyt, a Költőt. Majd megpillantotta a kabin túlsó végében, háttal az előfedélzet ajtajának. Orosz nyakú vörös selyempizsamát viselt. Selyemmellén tüzet okádó aranysárkány tekergett.
S az orrán, bármilyen kiábrándító, szemüveg ült. Kezében könyv.
Nancy megállt az utolsó előtti lépcsőfokon, s keményen szorította a lépcsőkorlátot. Foga kivillant; ahhoz, hogy innét elmozdítsa, tíz Billy-fajta férfi nem elég.
Kettőjük közt nagy asztal állt. Nancy arra számított, hogy a szobán majd valami nagy ágy uralkodik, tán hattyú forma, de a Martin nappali hajó volt. És a kabin minden, csak kéjlak nem. Körülbelül annyira volt erotikus levegője, mint egy kispolgári ebédlőnek az ohiói Akronban, 1910 körül.
Az asztalon gyertya égett. Mellette két pohár meg jegecvödör állt, benne egy pezsgőspalack. A pezsgő éppoly tilos volt, mint a heroin.
Billy fogta a poharát, fölemelte, szégyenlősen, zavartan rámosolygott.
- Isten hozta!
- Csak eddig és nem tovább.
Billy tudomásul vette.
- Nagyon szép ott.
- Most mit vár, mit mondjak? Hogy maga is döbbenetesen csinos? És hogy másra se vágyom, csak hogy a karjába vessem magam?
- Ha boldoggá akarna tenni, természetesen ezt mondaná - jegyezte meg Billy alázatosan.
- És az én boldogságom?
A kérdés láthatólag zavarba ejtette Billyt. - Nancy… hisz ez az egész azt szolgálja.
- Úgy látszik, a kettőnk elképzelése a boldogságról nem egészen egyezik. - Miért, mit gondol, szerintem mi a boldogság?
- Eszem ágában sincs a karjába vetni magam, mint ahogy eszem ágában sincs meginni azt a mérget, s innét nem mozdulok, csak ha kényszerítenek - mondta Nancy. - Ebből következik, hogy a maga elképzelése a boldogságról nem lehet más, mint hogy nyolc ember leszorít az asztalra, s maga nagy bátran fölhúzott kakasú pisztolyt fog rám… és azt csinál, amit akar. Ha így kell lennie, hívja a barátait, essünk túl rajta!
Így is történt.
Billy nem okozott fájdalmat neki. Kísérteties, hogy milyen orvosi hozzáértéssel fosztotta meg a szüzességétől. S mikor túlestek rajta, sem pimasz nem volt, sem gőgös. Ellenkezőleg, látszott, hogy szörnyűségesen levert.
- Nancy - mondta -, higgye el, ha lett volna rá bármi más mód…
Ő a kővé dermedt arcával s a megaláztatás néma könnyeivel válaszolt.
Billy segítőtársai kihajtottak a falból egy tábori ágyat. Alig volt szélesebb, mint egy könyvespolc, s két lánc tartotta. Nancy hagyta, hogy ráfektessék, s magára hagyják Billyvel, s ha akkora volt is, mint egy ruháskosár a könyvespolcon, szánalmasan kicsinek érezte magát. Szúrós kincstári pokrócot tekertek körébe. De a sarkát már maga húzta a fejére, hogy az arcát alárejtse.
Nancy a neszekből tudta, hogy Billy mit csinál. Nem sokat. Ült az asztalnál, néha fölsóhajtott, szívott egyet az orrán, lapozott. Szivarra gyújtott, s a szivarszag beszivárgott a pokróc alá. Billy mélyen leszívta a szivarfüstöt, s csak köhögött, köhögött makacsul.
Mikor abbahagyta a köhögést, Nancy gyűlölködve kiszólt a pokróc alól:
- Maga olyan erős, egészséges! Nagyszerű lehet ilyen férfiasnak lenni.
Billy csak sóhajtott egyet.
- Én nem vagyok igazi Senkiházi - mondta Nancy. - Utáltam… és utálom ezt az egészet.
Billy szívott egyet az orrán, és lapozott.
- Gondolom, a többi nő mind élvezte… nem tudtak betelni vele.
- Frászt!
Nancy kikandikált a pokróc alól.
- Hogyhogy "frászt"?
- Mind úgy vannak vele, mint maga.
Ez elég volt ahhoz, hogy Nancy fölüljön és rámeredjen. - És a nők, akik a segítségére voltak?
- Mi van velük?
- Velük is úgy bánt, mint velem?
Billy még csak föl se nézett a könyvből.
- Persze.
- Akkor miért nem ölik meg, miért segítenek?
- Mert megértik a dolgot. - Majd szelíden hozzátette: - Hálásak nekem.
Nancy kiugrott az ágyból, odament az asztalhoz, megragadta a szélét, odahajolt Billyhez, és élesen a képébe vágta:
- Hát vegye tudomásul, hogy én nem vagyok az!
- Majd lesz.
- És mit gondol, mi lesz, ami ezt a csodát előidézi?
- Az idő - mondta Billy.
Becsukta a könyvét, fölállt. Nancyt megzavarta a belőle kiáradó erő. Valahogy megint ő volt a helyzet ura.
- Amin maga átesett, Nancy - mondta -, az egy száz évvel ezelőtt élt, szorosra fűzött úrilány jellegzetes nászéjszakája. Akkor még mindenki Senkiházi volt. Csakhogy az ifjú férj nem szorult segítségre, mert az ifiasszony többnyire nem gondolt rá, hogy megölje. A hangulatát tekintve egyébként ugyanez volt a helyzet. Ez a pizsama is a szépapámé, a nászéjszakáján hordta, Niagara Fallsban.
…A naplója szerint a szépanyám végigsírta az éjszakát, és kétszer adta meg magát. De telt az idő, s már maga is boldogan benne volt.
Most Nancyn volt a sor, hogy hallgatással válaszoljon. Megértette a mesét. S megrémült, hogy ilyen könnyen megérti: a gyötrelmes kezdet mind nagyobb és nagyobb élvezetre fordul.
- Maga nagyon is jellegzetes Senkiházi - mondta Billy. - Ha van hozzá bátorsága, hogy végiggondolja a dolgot, majd rádöbben, hogy azért haragszik rám, mert rossz szerető vagyok, s ráadásul muris kis vakarcs. S hogy mostantól fogva akarva-akaratlanul egy magafajta Junóhoz illő férfiról álmodik. És rá is fog találni… szálas lesz, erős és gyöngéd. Mert a Senkiházi-mozgalom rohamléptekkel terjed.
- De… - mondta Nancy, és elharapta a szót. A kelő napot nézte a kabinablakon.
- De?
- De hisz a világ épp a régi Senkiháziak miatt jutott ekkora bajba. Hát nem érti? - könyörgött erőtlenül. - A világ többé nem engedheti meg ezt az örömöt.
- Az örömöt nagyon is - mondta Billy. - Csak a szaporodást nem. - Akkor mire valók a törvények?
- A törvények rosszak - mondta Billy. - Ha visszalapoz a történelemben, majd meglátja, hogy akik legjobban vágytak uralkodni, törvényeket hozni, a törvényeket másra rákényszeríteni, akik mindenkinek pontosan megmondták, hogy mit akar a Mindenható itt a Földön, önmaguknak és a barátaiknak mindig és mindent megbocsátottak. De a hétköznapi férfiak és hétköznapi nők természetes érintkezése mindig is fölháborította és undorította őket.
… Hogy miért, azt nem tudom. Ez is egyike annak a sok kérdésnek, amit szeretném, ha egyszer föltenne valaki a gépeknek. Csak egyet tudok: ez az undor és iszonyat elérte a teljét. Majd mindenki olyan - férfi és nő egyaránt - és úgy is érzi magát, mint a döglött egér, amelyet a macska a szobába hurcol. A hétköznapi ember más érzéki szépet nem lát, csak a nőt, aki majd megöli. A kéj - halál. A csúf és rövid képlet Így fest. Kéj - halál. Quod eret demonstrandum.*
…Szóval érti, Nancy. Azzal töltöttem az éjszakát, s velem együtt többen, hogy a világnak, amelynek sokkal kevesebb öröm jut, mint amennyi kéne, megpróbáljunk visszaadni valami kis ártatlan gyönyörűséget.
Nancy némán, leszegett fejjel ült.
- Megmondjam, hogy mit csinált a szépapám a nászéjszakája reggelén? - kérdezte Billy.
- Nem hiszem, hogy szívesen hallanám. - Nincs benne semmi durva. Sőt…
- Talán épp azért nem.
- Egy verset olvasott fel. -- Billy fölvette a könyvet az asztalról, s kinyitotta. - A naplója azt is elárulja, hogy mi volt ez a vers. S bár mi nem vagyunk férj-feleség, s lehet, hogy hosszú évekig nem találkozunk, szeretném fölolvasni magának ezt a verset, hogy megértse, mennyire szeretem.
- Nagyon kérem, ne. Azt hiszem, nem bírnám ki.
- Jó. Akkor itt hagyom a könyvet, és megjelölöm a vers helyét, hátha később mégis szeretné elolvasni. Így kezdődik:

Hogy szeretlek? Figyelj. Amennyire
csak hatolni bír föl s le s szerteszét
a lelkem, mikor kiröppen a lét
és az eszmény végső egeibe.**

Billy egy kis üvegcsét tett a könyv fedelére.
- Itt hagyom magának ezeket a tablettákat is. Ha egy hónapig szedi, soha többé nem lesz gyereke. De akkor is Senkiházi marad. - És elment. Mind elmentek, csak Nancy maradt.
Mikor Nancy nagy sokára fölemelte a fejét, s ránézett a könyvre meg az üvegcsére, észrevette, hogy az üvegcsén egy címke van. A címkén meg ez állt:
ISTEN HOZOTT A MAJOMHÁZBAN!

Göncz Árpád fordítása

péntek, június 15, 2007

I. Asimov - A nő halványkék illata

I.

Fél földi év eltelte után, ezen a napon, 2311. április 11-én érezték meg először a suhanás gyöngéd mámorát ők, a kiválasztott férfiak. Öten voltak. Először Zwark, a kapitány dőlt oly elégedettséggel hátra az irányítópult műszerfala előtt, mintha odahaza olvasgatott volna kedvenc karosszékében, egy havas téli délutánon valamely múlt-ezredbeli, újranyomtatott újságot. „Legyőzni az időt!" - álmodozta ilyenkor -, „ez az emberlét első és utolsó parancsa". Ezért is szerette a múlt olvasmányait, a múlt embereit, mikor még a népek egymásnak estek, primitív háborúkban ölték halomra egymást, gőgösen szorongatták egymás hattyúfehér torkát, hogy később, kivérezve, megalázva azt, akit ez megillet, megbékéljenek, s új szövetséget kötve, közösen keressenek új ellenséget maguknak. Nem, Zwark ezredes nem a háborúkat, a halált, az erőszakot szerette, bár olykor, utólag mindig szégyenkezve, beleborzongott az olvasmányai keltette indulatokba, hanem, hogy olvasás közben olykor azt érezte: legyőzte az időt.
- Legyőztük az időt. - Ezt már hangosan mondta az ezredes, s erőnek erejével arra törekedett, hogy szemét és gondolatait újra a műszerek pajkos moccanásaira irányítsa. Tudta, társai is hasonlókat gondolnak, ezért merte szokatlanul új érzését, új gondolatát kimondani. Új? Mindig is tudta, a Földről hozza magával minden gondolatát, minden valódi élményét, minden sejtje a Föld zöld üzenetét őrzi, s hiába az ezredesi rangfokozat, a kapitányi rang, a mérnöki tudomány logikai rendszeressége, s az alapos, minden személyiségjegyre kiterjedő pszichológiai felkészülés, új gondolatai neki már nem születnek. Miért is születnének? Feladata van, parancsa van: el kell juttatni az űrhajót a szomszédos Naprendszerbe, s ez, még a korszerűség egyszeri csúcsán álló rakéták idején is, időben valósulhat csak meg. Márpedig e feladat elvégzéséhez nem kellenek új gondolatok.
- Le, kapitány. - Zwark ezredes meg se fordult, a hangból, a helyeslő, szolgálatkész tónusból is könnyedén megállapíthatta: ez helyettesének, Level őrnagynak szavazata. Level őrnagy feladata kettős természetű volt. Egyrészt a feltétlen engedelmesség parancsnoka felé, másrészt hasonló szintű engedelmesség fenntartása a három tagú legénységben, saját parancsait illetőleg. Level őrnagy időnként elmerengett, miért épp öten vannak ezen az űrhajón, miért épp a páratlan számokat részesítik előnyben a tervezéssel megbízott számítógépek; eleinte született is néhány, az esetleges szavazással összefüggő demokratikus elképzelése, ismerte a páratlan számok megoszthatatlanságának periodikus törvényszerűségét, csak azt nem értette, hogy az öttagú személyzet, a háromfős legénység, az egyszemélyi vezetés elve és saját egyetlenségébe vetett megingathatatlan hite miként hozta létre az egyetlen páros számot, miért épp ő a második ember? „Öt, három, egy; egyenlő kettő" - ezen sokat morfondírozott. Volt rá ideje az eddig eltelt fél év alatt, s lelkében megkönnyebbülve fogta föl, miért sóhajtott föl Zwark, mondván: „legyőztük az időt". Annyit jelentett ez a mondat, hogy Zwark ritmusérzéke kisimult, eddigi pattogó mondatai már nem parancsok, Zwarkot nem kötötte már saját parancsnokságának tudta, egyenlők lettek. Közös a cél, ők ketten, Zwark és Level, ezredes és őrnagy, parancsnok és helyettese, végre a teljes egyenjogúság révébe értek. Ilyen esetekre a szabályzat azt írta elő, ezt mindketten tudták, hogy a felelősség az út ezen pontjától számítva megoszlik, ha a két vezető képes bevonni a közös vállalkozásba a legénységet is. Armis, Bellew és Chand, a legénység közrendűi ugyancsak tudták, miről van szó. Ők is ismerték - mit ismerték; fejből fújták! - a szabályzat minden egyes sorát, s a fél esztendei út egyetlen órája se múlt el anélkül, hogy ne gondoltak volna titkon erre a fölemelő pillanatra. Legyőzni az időt... ezen járt az ő közlegény-eszük is. Többször hallhatták a kiképzéseken ezt a mágikus hatású kifejezést, hitték is, meg nem is, hogy eljön majd ez a pillanat. Chand, aki hármójuk közül a legtermészetesebb, a leghétköznapibb legény volt, tudta, hogy ez a pillanat nem az ő szórakoztatásukra született, ez az űrhajó számára volt a legfontosabb. Nem történt más, mint annyi, hogy elérték a fény sebességét. Fontos ez persze a legénység számára is, hiszen úticéljuk elérése, a szomszédos Naprendszer, csak ilyen sebesség mellett képzelhető el, csak ilyen sosem volt sebesség mellett jöhet szóba egyáltalán. Chand tehát nem ujjongott, nem repesett túlságosan; de lelkében fenemód elégedett volt. Armis lelkesedése viszont nem ismert határt. Lányosán vékonyka ujjaival előbb a saját hajába túrt, majd az előtte ülő Bellew széles vállaira csapott, de még ez sem elégítette ki: számára is váratlan mozdulattal, önmaga merészségétől mámorosan vágta hátba Level őrnagyot.
Level szinte várta már ezt az érzelmi rohamot. Felkészült rá; bár gyakorlott űrhajós volt, először lépte át azt a bűvös sebességhatárt. A génjeiben hordozta ezt a mámorhozó érzést, titkon ugyan, de állandóan vágyott rá, mint kábítószeres a narkotikumra. A régi világ emberei is ismerték ezt a boldogságos érzést, a mélységmámor során éltek át hasonlót. Színessé, elevenné, tetszőlegessé lesz ilyenkor a képzelet, más állapotokban felfoghatatlan elégedettség-érzés lesz úrrá az emberen. Azonossá válik a Kozmosszal, a teremtett és teremthetetlen világ egyetlen, megszakíthatatlan és átfogható egységgé válik, egyik ember könnyedén lép át a másik tudatába, megszűnik minden rejtőzködő ellenségeskedés, az ösztönök széthúzó ereje egyetlen ponttá sűrűsödik, az individualitásába zárt ember szétosztani vágyja magát, nemcsak az élettelen világot fogadja magába, de embertársai összes búját-baját is, esendősége fölmagasztosul, eszmélete közössé, tehát erőteljes, de korlátozható hatalommá válik.
Level az iménti hátbacsapástól nemcsak megértette, de érezhette is: megkezdődött a repülés kollektív korszaka. Egyre barátságosabban nézett főnökére, Zwark ezredesre, az a félelemmel összemosódó teljes odaadás, ami mindeddig áthatotta, megszűnőben volt. Már a szökési sebesség átlépése után is érzett valami hasonlót, de a súlytalanság állapotából hamar visszarángatta a társaságot a mesterségesen gerjesztett gravitációs tér. Akkor nem kapott választ, de most mintha Zwark is viszonozta volna a növekvő erejű és hatalmú közvetlenséget. Parancsai inkább tanácsok voltak, az ezredes pengevékony szája megenyhült, kitelt, s egyáltalán nem ellenőrizte a parancsai végrehajtását. E megnőtt bizalmasságban Level számára is könnyebb volt a kevesebb számú, rutinjellegű parancs végrehajtása. De hasonló közvetlenséget érzett a legénység iránt is, ő sem ugráltatta őket feleslegesen, csak a legénység által ellátható munkát végeztette el velük, olykor egyenesen késztetést érzett, hogy valami módon segítsen nekik.
Igaz, a munka egyre kevesebb lett, mióta a fénysebességhez közeledtek. Egyre több műszer ellenőrzését vették át a fedélzeti számítógépek, egyre több részegység kapcsolódott rá közvetlenül a központi vezérlő csúcskomputerre; az űrhajósok megkezdhették nyaralásukat. A szabályzat maga is megemlítette, hogy a fénysebességhez közeledve maga a szabályzat is egyre sérülékenyebbé válik, s csodálhatóan körültekintő módon kimondta saját elhalását is. Ez az elhalás persze csak addig tartott, míg folyamatos volt a fénysebességű száguldás a két Naprendszer között. Level és Zwark szinte egyszerre fordult a háromtagú legénység felé, az arcokon mosoly fénylett, diadalmas, ötágú, ötarcú mosoly.


II.

Van időnk hát, hogy szóljunk a legénység három tagjáról. Chand ősei valaha Kínában éltek, emiatt szeme vágása, arcbőrének színe, hajának tömöttsége és kékes fénye messziről és korán elárulta származását. Természetes nyugalmáért, higgadt logikájáért, éles, a dolgokat a maguk közvetlenségében érzékelő eszéért, gyakorlatias szemléletéért a többiek gyorsan maguk közé fogadták. S persze alacsony és könnyű termetéért is: kevesebb helyet foglalt el az űrhajón. A legénység, persze, az utazás során megtapasztalhatta, hogy a látszólag parlagias gondolkodásmód mögött finoman lebegő, a metaforákat könnyedén kezelő lélek áll. Armis nem sokat tudott őseiről, de nem is érdekelte különösebben saját származása. Egyszer fülébe jutott, hogy valamelyik dédmamája félrelépett, sőt, gyerekeket is szült e kapcsolat folyományaképp, s ezzel végképp összekuszálta az amúgy is ága-bogas családfát. Armist tehát az ügy azért sem érdekelte, mert származása szinte követhetetlen volt, s akkor meg miért foglalkozzon vele? Sokféle nép, valahai faj tulajdonságát hordozta génjeiben, boldog elégedettséggel, szabadságszerető lelke akkor volt boldog, ha valamiért önfeledten lelkesedhetett. Egy kicsit gyerek maradt; kedves, elégedett, jólnevelt gyerek, amilyenről az apák és a társadalom álmodozik. A legénység legmagasabb embere volt, s ez fenemód elégedetté tette. Csak az orra körüli szeplőit nem szerette. „Még szerencse, hogy nem lettem olyan vörös, mint Level..." - gondolta, ha fehér bőrét nézegette aggályosán. Hármójuk közül Bellew volt a legrusnyább. Hatalmas, összevissza nőtt fogai minduntalan előbukkantak duzzadt, bíborszínű ajkai közül, haja inkább volt sörény, mint emberi koponyára illő frizura, tenyere gyakran nyirkosra izzadt, hosszan és kedvetlenül szorongott, apróságok miatt is. Valami természettől adott ügyetlenség társult életéhez, se a keze, se a lába nem úgy mozdult, mint szerette volna. „Mintha rossz helyen volna a súlypontom..." - gondolta, ha ügyetlenségen kapta magát. Bellew - koordinálatlan mozgása miatt - kétszeres szorgalommal végezte az űrhajósok edzéseit, s mire a kiképzés befejeződött, már csak őt izgatta saját súlypontjának kifürkészhetetlensége, a többiek, bár igazán jó megfigyelők voltak, észre se vették rajta eredeti tajdagságát. Bellew jó munkaerő lett.
Mindhárman aránylag fiatalok voltak, korán kezdték a szolgálatot, s elég régóta együtt dolgoztak ahhoz, hogy egymás számára ne okozzanak meglepetéseket. A nyúlánk Armis eleinte szenvedélyesen ugratta a saját tohonyaságával elfoglalt tömzsi Bellew-t, de aztán, mikor a dolog elfajulni látszott, Chand békét szerzett köztük, mondván: „Ne mondd neki, hogy ügyetlen, a végén még úgy marad." Mire Armis felröhögött, s elég szemtelenül kérdezett vissza: „Az meg mért baj nekünk?" Chand, mintha előre készült volna Armis kérdésére, tömören és azonnal válaszolt. „Mert együtt utazunk a béta Naprendszerbe." Bellow hálásan vigyorgott, legszívesebben megszorította volna Chand kezét, de mert igazából Armis rokonszenvére vágyott, még nagyobb zavarba esett, s hol Chand-ra, hol meg Armisra pillantott kétségbeesetten. „Jól van, pajtás, van még hely az én szívemben, beleférsz te is" - mondta dagályosan és patetikusan Armis, de nevetett hozzá, így Bellew nem tudta, komolyan gondolja-e mindezt. Chand titokzatosan mosolygott kékes fényű üstöke alatt.
Még mindhárman nőtlenek voltak.


III.

Level - természetesen - jóval idősebb volt az alárendeltjeinél, s csak az fájt neki, hogy ez látszik is rajta. Egykor bronzvörös, nővadító haja az évek során sokat veszített fényéből, kőkemény, pattinthatatlan izmai ugyan megőrizték formájukat, de a régi idők teljesítményeire már nem volt képes. Sokat kivett belőle korábbi, balul sikerült házassága. Ifjabb éveiben, még a házassága előtt csak és kizárólag a testedzésnek élt. Anyja nem nézte jó szemmel ezt az állandósult tébolyt, attól tartott, fia teljesen belecsavarodik önmagába és testének építésébe, s reszketett a gondolattól, hogy különböző anabolikus szerekhez folyamodik majd. Level anyja pontosan érzékelte a helyzetet: fia ismételten élt már e mesterséges és látványos eredményeket produkáló készítményekkel, szinte az utolsó pillanatban érkezett az anyai parancs: meg kell nősülnie. Level unottan és kényszeredetten ballagott el a házasságközvetítőbe, az elérakott fényképek és adatok közt el-elmélyedetten turkált, ímmel-ámmal babrálta a komputer gombjait, az elé vetített arcok, keblek és más gömbölyűségek csak addig foglalkoztatták, míg rá nem jött: milyen edzésmódszerekkel lehetne tökéletessé tenni őket. Nem csoda hát, hogy dolgavégezetlenül távozott az intézményből. Ám az utcán egy jómozgású, jó testű, sudár termetű nőre lett figyelmes; a nő is észrevette őt, s növekvő rajongással nézte Levelt, duzzadó, napfényes izmait, testének pompás arányait. Ez a nő később Level felesége lett, s csak három év múlva derült ki: Level anyja szervezte meg a találkozást. Arabella, a feleség mindeközben hű és erős támasza volt Level anyjának, abban, hogy fiát a sok időt és fáradságot igénylő testépítéstől elvonja, megtett mindent, hogy a fiatalembert elszakítsa károssá lett szenvedélyétől. Arabella amúgy megfelelt az ifjú daliának: teste arányos volt, izmainak rendszere egyezett Level ideálképével. S hogy mindez természetes módon, csak úgy, magától jött létre, egészen elbűvölte a saját, de kissé mesterkélt izmaira büszke Levelt. De amikor Arabella bevallotta, hogy nem a véletlennek, a sorsnak, a kozmosz erejének köszönheti őt Level, hanem anyja kicsinyes praktikáinak, erősen inni kezdett. Arabella gyanútlanul azt hitte, jót tesz kettőjük kapcsolatának, ha követi őt az ivásban, de hamarosan csalódnia kellett: nőies, izgatóan friss izmai megereszkedtek, elformátlanodtak, az egész nő - különösen korábbi önmagához képest - alaktalanná vált, s persze fölöslegessé is, Level szemszögéből nézve. Level fölhagyott a mértéktelen ivással. Hála a korábban elvégzett irdatlan edzésmunkának, izmai megőrizték alakjukat, igazán jól nézett ki, arca beérett, teste fiatalos maradt, bronzvörös üstökével a nők kedvence lett. Arabella sokszor sírt, ha Level kalandozásainak híre eljutott hozzá, de tudta, hiába minden, Level a test megszállottja. Megértette: Level csak most jutott el a mások testének értékelésének képességéhez, s azt is felfogta, az ő alaktalanná lett idomaiban már semmi örömet nem találhat ez a testbolond férj. Békésen váltak el, gyermekük nem született, Arabella nem is haragudott különösebben, úgy vélte, ez és ennyi volt a sorsa, a küldetése. Nem is sokára, két esztendő múlva meghalt.
Level életében az hozott fordulatot, hogy - nem sokkal Arabella temetése után - társaságban találkozott az egyik gyerekkori barátjával, Zwarkkal. Zwark jóval fiatalabb volt nála, gyermekkori játékaikban mindig Level volt a főnök, a bandavezér. Mikor Zwark Level kérdéseire elmondta a hivatásos űrhajósság semmihez sem fogható előnyeit, a kecsegtető lehetőségek özönét, Level nem sokat habozott, beállt ő is a szolgálatba. Kiképzés közben hálatelt szívvel gondolt édesanyjára, de hiába jöttek anyja hívó levelei, többé nem lépett ki a hétköznapi, civil életbe. Arabella sírjához is csak Level édesanyja látogatott el olykor, hogy kicserélje a gyászzenét sugárzó készülék apró, de jó teljesítményű akkumulátorait.


IV.

Zwark már kicsi gyermekként elbűvölte tanárait rendkívüli képességeinek özönével, szüleit szőkefürtös szépségével, osztálytársait pedig azzal, hogy minden apró cselekedetéből érezhető volt: tudja, mit akar. Ha megkérdezték, mi leszel, ha nagy leszel, halálos komolysággal, seprűs pilláit a kérdező felé csapva válaszolt: „Parancsnok. Egy fénysebességű űrhajó parancsnoka leszek. Le fogom győzni az időt". Aki ezért kinevette őt, azt tekintetének erőteljes villanásával késztette hátrálásra, vagy, ha még gyerek volt az illető, megverekedett vele, akkor is, ha érezhető volt a másik erőfölénye. E reménytelen küzdelmek vívmánya az lett, hogy a nála erősebb gyerekeket hódolóinak kicsiny, de összetartó csapatával egyszerűen megverette. Zwark természetes és hétköznapi közönnyel vette tudomásul, hogy zsendülő ifjúságában is akadtak türelmes csodálói, s hogy a nők is sietve részesítették mindama gyönyörökben, melyekről úgy vélték, a fiú kedvére lehetnek. De Zwark nem sokat törődött háborítatlan lendületű kamaszkorának nőalakjaival, haladt előre a maga útján. Bújta a régi könyvek opálos mikrofilmjeit, éjszakákon át működtette külön erre a célra átalakított videó-komputerét, majd tizennyolc éves korában bejelentette: elhagyja a szülői házat, neki szűk ez a város - alig hétszázezer ember lakott itt -, olyan helyre vágyik, ahol minden idejét tanulmányainak szentelheti. Szülei, kiknek sem figyelmes tekintetét, sem féltő szeretetét nem ronthatta meg semmi, már régen sejtették egyszem fiacskájuk titkosnak vélt szándékát, nem is hosszan ellenkeztek, csupán a hagyományos nevelési elvek szellemében fogalmazták meg óvatos kérdéseiket a lehetséges megélhetési módozatokról, a szándék visszafordíthatatlanságát firtatva; maguk is képzettek lévén a nevelési tudományokban, pontosan tudták, mi több, érzékelték: fiúk felnőtt lett, a szó összes jelentésének értelme szerint: mindenre kész lett a lelke, elkészült a teste, most már csak a legújabb tudományok - a szülők számára mindig is felfoghatatlan - ereje és beláthatatlan tágassága hathat csak gyermekükre, ők maguk, sajnos, nem. Zwark felváltva járta Riga és Auckland egyetemeit, rövidesen mindkét várostól ösztöndíjat, lakást és egyszemélyes rakétataxit kapott, de tanulmányai végeztével egyik város egyetemén sem vállalta el a felkínált professzori állást, hanem a legnagyobb nemzetközi űrhajózó társaság, a NARA - Naprendszerközi Radioaktivitást Adaptáló Alapítvány - kötelékébe lépett, s a lehető legrövidebb időn belül kiképzett űrhajós lett.
Világosszőke hajával, kékfényű szemével, akaratának korlátozhatatlannak tűnő erejével, jelenlétének intenzitásával itt is elnyerte feletteseinek rokonszenvét, hamarosan eljutott néhány bolygóra, de ezek a rövidebb utak nem izgatták túlságosan, úgy érezte, csak az idejét pocsékolja azokkal az utakkal, melyek során a fénysebesség nem érhető el. (S ez így is volt; volt olyan útja a Marsra, mely két földi esztendejét emésztette föl.) E bolygóközi utakon mégis megfontoltan viselkedett, olyan mérvű komolyságot és elszántságot tanúsított, hogy csapattársai a legjobb jelentéseket adhatták csak róla, egyetlen pillanatig sem fölényeskedett, az utazás sebességét csak a visszaérkezés után ócsárolta. Néhány legénységi szolgálati sorban megtett út eredményeképp, a kétségkívül kedvező, egyértelműen dicsérő jelentések hatására Zwarkról olyan jellemzést készített az ezzel megbízott komputer, hogy még maga Zwark is, noha ez nem volt szokása, belepirult. A gép Zwark minden egyes személyiségjegy-rovatában ugyanazt a szót villogta: O K É, s ez azt jelentette, Zwark végképp felsőbb osztályba lépett, szuperember lett, olyan lény, aki nemcsak önmagának fontos, de másoknak is. Képes lett rá, hogy példa legyen, s arra is képes lett, hogy más, nálánál csekélyebb besorolást elért embereket is saját legjobb énjük felé kormányozzon el. Zwark vezető lett. Nem holmi hivatásos menedzser, hanem vezető, aki lelkesíteni fogja az embereket. Ezt a rangot rajta kívül nem sokan érték el. Természetesnek látszott, hogy karrierje immár megállíthatatlan. De Zwarkot nem igazán érdekelte az a tér, melyben mind zsúfoltabban, egymás életterét fojtogatóan igénybe véve közeledtek felé az emberek, Zwarkot a tér egyáltalán nem érdekelte, ő az időt választotta barátnak és ellenfélnek is, így aztán legközelebbi barátai nem is csodálkoztak túlságosan, mikor nem a hivatali előmenetelt, hanem a fotonrakétát választotta.


V.

A suhanás gyöngéd, de az idő megállása miatt egyre alattomosabban ható mámorának egyik pontján Armis észrevette, hogy Bellew valamit rejteget. Kérdő pillantására Bellew nem válaszolt, hát szóval is megkérdezte: „Mi az?" Bellew kifelé bámult a rakétából, bár ennek nem volt semmi értelme: a fénysebesség állapotában kint ugyanaz volt, mint benn - halványkék derengés, semmi más. Chand is észlelte a feszültséget, hallotta Armis kérdését, és hallotta Bellew némaságát is. Armis és Chand megvonták vállukat, külön külön, ki-ki a magáét, de közben jelentésteljes pillantást váltottak egymással, mintegy Bellew feje fölött. Ha nem is pontosan tudták, de eléggé tisztán sejtették Bellew szándékait; ám ha valaki ilyen áhitatosan képes őrizni egy titkot, az tulajdonképpen tiszteletet ébreszt. Ha csak nem olyan szerencsétlen figura az illető, mint amiféle történetesen Bellew volt.
- Nem kell dugdosnod tovább, vedd elő nyugodtan – fordult hátra Level, a legénység közé. Itt, a sebességhatárnál megszűnt minden eddigi interperszonális, a személyek közti normális, hétköznapinak mondható titokzatosság, a gondolatok ha nem is termelődtek, de legalább szabadon jártak egyik agykéregtől a másikig, s ennél többre igazi gondolat miért is vágyna? Bellew kicsit elpirult, inkább csak befelé, majd elővette rejtegetett kincsét. Egy elringató színű, iparilag előállíthatatlan koloratúrájú szőke tubus volt.
- Ő van benne? - kérdezte a kapitány, mint aki mindent tud, mindent ért, s csak barátságból, mintegy a társalgás kedvéért kíváncsiskodik.
- Igen... csakis. - Bellew érezte: sorsa megpecsételődött.
„De így kell nekem" - gondolta -, „miért is vágytam a sebességmámort tovább fokozni?" Aztán eszébe ötlött egy rég hallott szólás, az élvhajhász férfiak okulására találta ki egy verbálrobot: „Ha a gilisztának mindkét végén farok volna, nappal is eltévedne a maga vájta alagútban!" Ezek a fránya verbálrobotok! Örökösen nevetségessé teszik az embert, soha nem lehet tudni, tréfálkoznak, vagy fenyegetőznek...
- Hogy hívják? - érdeklődött vihogva, ám kicsit kacéran Armis.
- Bella. - Bellew akkorát sóhajtott, hogy kiesett kezéből a szőke tubus.
- És milyen? Magas? - Ezt természetesen Chand kérdezte, aki tartott a magas nőktől, noha ők, genetikai szempontból teljességgel érthető módon, vonzódtak hozzá.
- Mint én... talán egy kicsit magasabb.
Zwark ezredes, bár valóságos hatalma nem volt immár a többiek felett, s kedve se volt visszabújni korábbi pozíciójának uniformisába, érezte, a többiek is az ő szavát lesik. Hiába, ilyen a hatalmi viszonyok reflexe... Mint a lecsapott fejű pulyka, még fut egy kört a kertben:
- Miért faggatóztok... Bellew, ha akarja, majd úgyis kinyitja a tubust, s mindannyian meglátjuk, kit cipelt ide közénk, ami persze abszolút mértékben tilos, a szabályzat szerint legalábbis, de hol van már a szabályzat... fénynapokra. – A kapitány szavaiban nem rezdült meg a valós érdeklődés gordonkahúrja, inkább a növekvő feszültség iránt érzett ellenszenv hallatszott ki szavaiból. Tudata már korábban átolvadt a többiekébe, a közösségbe, de épp e közösség iránt érzett felelősség mondatta vele: - Hagyjátok Bellew-t... meg egymást is. És akkor nem lesz semmi baj.
Rövid, átmeneti, töprenkedő csend után szólalt meg Bellew:
- Bellát, hogy is mondjam... tulajdonképpen magamnak hoztam... - A szerencsétlen sorsú közlegény megérezte, a közösség jóindulata az egyetlen, amire még számíthat, a könyörületesség, az irgalom talán erősebb, mint e férfiak ösztönös birtoklási vágya. Ilyesmit remélni persze nem férfias dolog, de egy nőért sokmindent kockára vethet egy igazi férfi; még a férfiasságát is.
A tubusban - ezt mindannyian sejtették már- olyan hallucinogén anyag volt, melyet beszippantva térhatású látomásai támadtak az élvezőnek. S ha Bellew egész utazását, karrierjét kockáztatni merte miatta - az utolsó ellenőrzés előtt a végbelébe rejtette el a napfényáldotta szőke tubust -, ez csak azt jelentette, hogy e látomásoztató szer hatóanyaga egy rendkívüli nő koncentrátuma volt. Bella ott kuksolt a tubusban, a tubus a földön, Bellew Iába alatt. „Ha erősen rálépnék, a tubus kihasadna... vajon meghalna-e Bella?" - Bellew szerelmesen és fájdalomban dobogó szívvel álmodozott.
- Hülye vagy - vetette oda Armis. - Ha rálépsz, a tubus fölfakad, Bella az egész űrhajóé lesz, jut belőle mindenkinek. Még a komputerek is becsavarodnak tőle!
Bellew belátta: tévedett, mikor azt hitte, Bellát megőrizheti magának, Bella már sosem lesz annyira csak az övé, mint volt eddig, az áldott földi életben. Az indulás előtt három hónappal talált rá e szőkeségre, s benne a halványkék illatú Bellára.

A három hónap alatt, amikor csak tehette, örökké Bellán, illetve a tubuson csüggött. Mámoros állapotában nem látta meg senki, de még jóval az aktus után is fájdalmas tekintettel, elrévedezve járkált összevissza, a hozzá intézett kérdésekre csak jókora késedelemmel, s nem is mindig értelmesen válaszolt, nem kevés időbe telt, míg Bella hatása alól fölszabadult. Azóta is, hogy az űrhajó elindult, legbonyolultabb feladatai végzése közepette is minduntalan felötlött szívében Bella távoli emléke, de a tudat, hogy bármikor előveheti a tubust, valahogy mindig megnyugtatta. Most, hogy már semmi feladatuk nem maradt, mint űrhajósoknak, még öregedniük sem kellett, Bellew azt hitte, megtérhet kedves Bellájához.
Level ezalatt - ő élt már házasságban - azon elmélkedett, miféle névközeliség lehet az ő régi, elhalt felesége és Bellew Bellája között. Mintha egy hosszúnyakú hintaszék fogadta volna magába, oly hosszan és lebegően álmodozott Arabelláról, immár véglegesen rövid közös életükről. „Miért is nem lett gyermekünk? Miért."
- Szót értek a szerveimmel - közölte Zwark, hogy pontosan kivel, azt nem lehetett tudni. Maga elé nézett, bele a mesterséges levegőbe. Zwark, ez a szőke szuper-parancsnok ez idáig sohasem foglalkozott azzal, hogy dobog-e a szíve, választ-e ki a veséje, dolgozik-e rendesen a mája. Szívét, veséjét, máját, s a többi szervét is a csodáló közé sorolta, „ez nekem jár", ennyit gondolt csak velük. Természetes szervek, tehát működnek, ez természetes. Most mégis elnyíló szájjal, derengő, gyermeki mosollyal társalkodóit szerveivel. Leginkább a szíve panaszkodott, a veséje azt mesélte, hogy a kilövésnél egy erősebb ütés érte, de most már kiheverte, a mája jelezte, hogy semmi baj, zajtalanul működhet, szinte a saját kedvére. Tanulmányaiból felismerni vélte ezt az állapotot, de maga még sohasem érezte. Azt is tudtára adták szervei, milyen boldogok, hogy működnek, de nem öregednek. Zajtalanul, minimális energiafelvétel mellett, kopás nélkül járnak, de csak annyira, amennyire a genetikai kód parancsolja. A szív csak annyi vért pumpál, amennyi épp elég a lassított tempójú oxigéncseréhez. A máj, a vese se robotol fölöslegesen. A szervek leállnak, indulnak saját szükségletük szerint. Zwark boldog volt, hogy most mindezt érzékelheti.
- Én még nem. Sajnos, még mindig nem. - Level, a valahai testépítő bajnok most jött rá, hogy mindig is csak testének legkülső részével törődött, s ezért a többiek, a beljebb elhelyezkedő, egykor „nemesnek" mondott szervek mintha megsértődtek volna e bánásmód miatt. Működtek, de nem válaszoltak gazdájuknak. Hiába hívta őket Level, nem feleltek. Vagy, ha szóltak, hiába; Level nem értette szavukat. Level mindebből megértette: közeledik testéhez a halál.
Level gondolataira most csak Zwark figyelt. „Megijedt az öreg"... - gondolta Zwark. Vigasztalásra szorul.
- A fénysebesség nem az a hely, ahol meg szoktak halni az emberek. A meghalás küszöb az élet és a halál közt, amiben törvényszerűen bukik orra az ember. Itt, ezen a helyen ezt a küszöböt elfelejtették megépíteni. - Zwark hangja hideg volt, holott kedélyeskedni próbált.
- Kösz - mondta Level -, de én nem tenném magamért a tűzbe a kezem.
- Ha tudjuk tartani ezt a sebességet, márpedig miért ne tudnánk, hisz nem rajtunk múlik a dolog, akkor nem fogsz meghalni, erről kezeskedem.
- Áh, jobb, ha hagyjuk. Zárjuk le a témát. Végül is utazunk. Az utazás meg arra való, hogy az ember megfeledkezzen saját múlandóságáról. - „Magam vagyok magam legjobb vigasztalója."
- Ezért lett az ember közlekedő állat. Jövünk, megyünk, ez az életünk. - Zwarkból most már a botcsinálta bölcs beszélt.
- És, ráadásajándék ez, most nem is múlik. A szabályzat szerint. Legjobb, ha alszom egyet - mondta Level. És már aludt is.
- Unatkozom - szólalt meg Armis, mint akinek mindegy, elaludjon-e ő is, mint Level, vagy inkább tréfálkozzon. Leginkább, mert legkönnyebben Bellew számlájára ment Armis kacagós kedve, de Chand megintette.
- Az unatkozik, aki már kifogyott saját bölcsességéből. Akkor pedig ott a másé: forduljon ahhoz, így tanítják.
- A másét még jobban unom - szólt vissza Armis -, és a tiéd is ide értem.
- Pedig itt nem fog történni semmi - mondta Chand bölcs nyugalommal. - Hisz látjuk egymás gondolatait, előbb tudom, mit akarsz, mint te magad.
- Miért, mit akarnék?
- A tubust akarod. Nőzni akarsz, te langaléta kurafi.
- Bellew nem adja ide - siránkozott Armis. - De ketten elvehetnénk...
- Velem ugyan nem.
- Velem se - szólt Zwark; anélkül, hogy figyelt volna, hallott mindent.
- Lehet, hogy nem is nő van benne, csak úgy mondod - kezdte ugratni Bellew-t a nyughatatlan Armis.
- Eddig az volt. - A téthez mérten egészen nyugodt volt Bellew hanghordozása, bár érezhetően mélyített kicsit a hangján. - Most pedig félre bánat, félre bú, bolond, aki szomorú, fölmegyek az emeleti fülkémbe. Szunditok egyet.
- Levelnek jó itt is.
- Neki igen. De én jobb szeretem a saját kuckómat.
Ez már Bella hangja bennem, gondolta önmagára eszmélve Bellew.
Felállt, biccentett, tubusát magához ölelve sietett fel a lépcsőn. Egyedül akart maradni. Fél év még egy olyan férfi életében is nagy idő, aki ilyen hitvány pótszereknek adta életét.


VI.

Mióta Bellew és Bella elvonultak a férfi kicsi ólomkamrájába - csak az ólom képes elszigetelni egymástól a roppant energiájú gondolat-csomagokat -, az űrhajón szinte megállni látszott az élet. Semmi izgalom, semmi feszültség, semmi történet, csak a suhanás egyenletesen gyöngéd mámora a kékeslila fényben; ennyit állapíthatott volna meg az unatkozó külső szemlélő. (Ha lehetett volna ott és akkor ilyen.) Csak a műszerfal sejtelmes fényei villogtak tompán és fenyegetően, nem volt érzékelhető különbség a kinn és a benn között. Level már régóta aludt, de hamarosan követte példáját Chand, majd a kölyökképű Armis is. Zwark, aki valahai kapitányi rangjához illőn utolsó éber lényként virrasztóit az űrhajón, egy ideig még gyönyörködött bajtársai álomképeiben. Chand világa volt a legszínesebb, a legártatlanabb, Armis harsányan tusázott holmi játékkatonákkal, játékfegyverekkel, bőszen rikoltozott, kurjantgatott, és mindegyre győzött. Csak Level álmát nem értette Zwark. Ezek a képek, egyszerűen szólva, maszatosak voltak, mögöttük pedig halk, fájdalmat sugárzó és sokszorozó gyászzene szólt. „Jobb ezt nem hallgatni" - vélekedett Zwark, s már készült lefeküdni ő is, mikor arra lett figyelmes, hogy a Bellew kamrájához vivő lépcsőről halványkék, orgonára emlékeztető, tiszta tavaszi illat hullámzik lefelé, lépcsőfokról lépcsőfokra, növekvő erővel, egyre diadalmasabban, mind mámorítóbban.
„Bella! Ez Bella!" - reménykedett váratlan erővel Zwark. Álomra induló agya hirtelen föltisztult. A halványkék illat helyén meglátta végre a sudáran, szőkén lefelé lépdelő Bellát, hajában orgona szirom-csokorral. Ruházata mindössze egy mellétől induló, sűrűn fölhasítgatott rövid szoknya volt, a combját már alig takarta. Zwark tisztán láthatta a hosszú, pihézett combját, tomporát, s érezhette az erősbödő férfi-kedvet a nő is, mert egyre suhogósabban mosolygott, szeméből mintha szél fújt volna. Zwarknak komolyan kellett koncentrálnia, hogy állja ezt a szivárvány-színű, igéző pillantásokat.
- És Bellew? Hol van? - kérdezte, mikor kissé összeszedte magát.
- Belémaludt - zengte a mély, közelgő női hang.
- És most... benned van?
- Dehogy... - nevetett Bella -, fönn alszik a kamrácskájában.
Zwark nézte az alvókat, ujjával hessentett egyet-kettőt Armis, majd Chand szemhéja előtt, de meg se rebbentek a kisimult bőrlemezkék, mélyen aludtak. E mozdulatsor közben valamit mégis fölfedezett, ami eddig nem így volt. Chand és Armis, mint két elfuserált ikertestvér, olyan hasonlóak voltak. Chand mandulavágású szeme - ez még csukott állapotában is jól látszott - kikerekült, Armis hozzákomolyodott bajtársához, s a hajuk színe is majdnem teljesen azonosra sikeredett. Zwark hosszan nézte Levelt: az ő korábban rőtvörös, szálanként őszülő haja is bebarnult, mint a többieké, arca, bőre kisimult, nem látszott rajta, hogy ő a legidősebb.
- Mit akarsz tőlem? - kérdezte a férfi, miután megnyugodott.
- Én nem tudok mást, csak szeretni - mondta Bella keserűen és gyöngéden, de kissé hamisan, mintha idézne valakit.
Zwark úgy érezte, Bella nem azt mondja, amit gondol.
- És... melyikünket szereted?
- Mindegyikőtöket. Hisz mind egyformák vagytok.
„Sajnos, ebben igaza van."
- És én? Én sem vagyok más?
- Nem. Épp olyan vagy, mint a többiek. Csak ők épp alszanak. Ne búsulj ezért.
- És... most mi lesz?
- Mindig csak az, amit te akarsz. - Bella egészen közel került Zwarkhoz. A férfi bódultan állt az erős orgonaillatban.
- Nem tudnád kivenni a hajadból ezt a csokrot?
- Kivehetem, de nem azt érzed. Az illat belőlem jön, és az elmúlt századokból.
- Még soha nem éreztem ilyet.
- Nem fogsz ezután sem. Én egy rég elmúlt évezred gyermeke vagyok. Akkor születtem, mikor még éltek az utolsó virágok, rétek, erdők a Földön, mikor még voltak átlátszó patakok, dübörgő zuhatagok, mikor még a víz tisztán és ihatóan buggyant elő a földből, a kövek közül, a korhadék alól.
- Olvastam erről az időről... tanultunk róla. De mi már réges-rég föld alatti városokban élünk, üvegszálakon át vezetjük az ablakainkhoz a Nap maradék fényét.
- Tudom. Bellew megmutatott mindent. - Bella hangja továbbra is mély, nyugtató volt. - Láttam, hogyan éltek. Tudok rólatok mindent.
- És te? Te ki vagy? Csak a nevedet tudom, Bella...
- Nem titok. Még a huszadik század végén megszülettem, írók, költők szavát tanultam, aztán, mikor felnőttem, azon dolgoztam, minél több szép emberi szó maradjon fenn, utódainkra. Könyvtárban dolgoztam, aztán könyveket adtam el az embereknek. Szerettem az embereket és bíztam bennük, noha ismertem őket, igaz, főleg a könyvekből. Harmincéves se voltam még, mikor gyógyíthatatlan betegséget kaptam. Lehűtöttek, hogy meg ne haljak. Eltelt háromszáz év, ekkor felolvasztottak, akkori betegségemből egy rövid kúrával kigyógyítottak. De látták rajtam, más vagyok, mint ők. Nem értett igazán senki, nem tudták felfogni, miért beszélek annyit az írókról, a költőkről, a szeretetről. Én se kedveltem ezt a föld alá szorított életet. Átionizáltak, koncentráltak és egy sárga tubusba kerültem. Bellew talált rám, örökre hálás vagyok neki. Csúnya volt szegény, de mit bántam én azt! Ő lett az én királyfim, én az ő Csipkerózsikája... bocsánat, hogy ilyen régi dolgokkal hozakodom elő, és bocsásd meg. ha olykor nem értesz mindent, de te kérdeztél, én csak válaszolok, ahogy tudok. Hát, röviden, ennyi.
- Csak a csipkerozsdát nem értem. De semmi baj. Szép vagy. Szereted még Bellew-t, azt a csúnya fiút?
- Már nem is csúnya. Olyan, mint a többiek. Olyan, mint te.
- Olyan, mint én? - Zwark hangjából keserű sértettség szivárgott.
- Olyan bizony. Csak a fogai kuszábbak.
Zwark már mindenünnen, saját pórusaiból is Bella illatát érezte.
- Úgy állunk itt, mint a régi szerelmesek... Bár ezt nálam jobban tudod, milyenek voltak a régiek.
- Feküdjünk le, ha akarod... - mondta Bella, szeméből aranyló lávafolyam indult a férfi felé.
Mikor Level felébredt, összefonódva találta Zwarkot és Bellát. „Ez a nő tényleg szép..." - sóhajtotta. „És a neve... talán a nevét szeretem a legjobban."
- Ébren vagy?
- Én mindig - kászálódott fel Bella, óvatosan kibontva magát Zwark öleléséből. - Mit álmodtál?
- Hogy egy nő került az űrhajóra, az elmúlt évezredből.
- Pontosan ez történt.
- Tudom. Engem nem csalnak meg az álmaim. Az álmaim az én titkos érzelmeim. Az érzelmek sosem csalják meg az embert.
- És most mit érzel?
- Erős, tiszta, harsány, halványkék illatot.
- Ez vagyok én.
- Lehet. De engem nem fogsz elcsábítani. Nekem már volt egyszer feleségem. Azt hittem, a kozmosz küldte, de csak anyám mesterkedett. Elég nekem a saját testem, sportoltam eleget. Én nem hagyom magam... Vagy... akarnál csak az enyém lenni?
- Miért? Miért legyek csak a tiéd? Belőlem csak egy van. Ti pedig egyformák vagytok. Nézz körül... te sem vagy már vörös, és nincs egyetlen ősz hajszálad sem...
- De az életem... az az enyém. Csak az enyém.
- Igen, ami elmúlt. Az a harminc, negyven év. De bennem sokkal több a múlt, én nemcsak átaludtam az évszázadokat, de megőriztem magamban a legrégebbi dolgokat is. Ti már rég nemzetköziek, nemzetek fölöttiek vagytok, én őrzöm egy nép emlékezetét. Én még emlékszem anyám, nagyanyám, ősanyám szavaira... tudom, mi a haza. Tudom, mi a valódi, vérrel írt történelem. Hogyan viselnéd el mindezt, egymagad? Megbolondulnál te is, én is.
- Azt képzeled, jobban elviselem, ha egyszer velük, máskor velem?
- Nem tehetsz mást... ők is akarnak engem...
- De én erős vagyok... meg tudlak védeni tőlük!
- Nincs mit védeni rajtam. Amit teszek, önszántamból teszem. Tudod, mikor még igazán fiatal voltam, mikor még egészséges voltam, én is úgy gondoltam el az életet, mint most te. Két ember szerelme a legszebb, egy test, egy lélek, két fogkefe. De mióta tubusba zárt a ti korszakotok, a ti időtök, megváltoztam. Ezt a tubust bárki kinyithatta, bárki élvezhette lényem, bárki elkábulhatott illatomtól. Bellew szegény majdnem beleőrült a gondolatba, de tudomásul vette: ez a múltam, ez vagyok én. És neki sem ígértem semmit.
- És mégis szeret?
- Kérdezd őt. Miért is ne szeretne? Mit ártok én neki azzal, hogy másnak is jut belőlem, hogy másnak is jutok? Csúnya férfibetegség ez, hidd el nekem. És elmúlik idővel, azt is megtanultam. A hosszú álom, a hibernáció mindenre megtanított. Ember még nem töprengett, nem álmodott, és nem tanult meg annyit, mint én, hosszú és fájdalomtalan egyedülségemben.
Level növekvő ámulattal, és mind jobban erősödő szerelemmel hallgatta a nőt. Egyre a legszebb rímpár járt a fejében: „Bella, Arabella, Bella, Arabella..."
- Ti most mát azt hiszitek, hogy az ember nem más, mint helyét változtató állat. Na jó, nem állat: lény... Pedig saját erőtökből - Bella itt az alvó többiekre mutatott - már sehova sem juthattok el. Már sétálni sem tudtok rendesen! Nem is tudjátok, mi az! Mindig máshol lenni! Mindig mást látni! Az én időmben, mikor még egészséges voltam, a televízió tett ilyenné minket. Csak ültünk egy fotelben, s néztük, mit mutatnak meg nekünk a világból. Aztán kiléptünk az utcára, és nem tudtunk rendesen megfogni egy lapátot, ha lehullt a városra a nagy hó. Hazamentünk hát, bebújtunk a jó meleg szobába, a puha karosszékbe, és néztük, mint harcolnak mások a hóval. Mi mindig szolidárisak voltunk a dolgozó emberrel, de igazán dolgozni már nem tudtunk. Se értük, se magunkért. Vakon bíztunk gépeinkben, a technikában, a gondolataink erejében, a természet fölötti hatalmunkban. Bíztunk az erőnkben, ami már rég nem fizikai valóság, csak szellemi tér volt, s bíztunk abban is, persze, hogy a természet kimeríthetetlen. Csodavárók voltunk, valahányan... Még a terrorban is bíztunk. Mindegy, mi történik igazából, csak minden történjék meg, ami eljuttat a csodához. A csoda arra kellett, hogy megússzunk mindent, mindazt a bűnt, amit egymás ellen, a természet ellen, a jövőnk ellen követtünk el. Csak üldögéltünk, csak nézelődtünk odahaza. Ha valaki beteg lett, teletömtük gyógyszerekkel, tűkkel szurkáltuk, de az eszünkbe se jutott, hogy vissza lehetne térni egy normálisabb, természetesebb élethez. Untuk a saját erkölcseinket, egyszerre próbálkoztunk a templomépítéssel és az elsivatagosítással. A kábítószerekkel és a számítógépekkel. A diktatúrával és a népuralommal. A szeretettel és az erőszakkal. S mindezt miért? Mert vakon bíztunk abban, hogy bűneink valahogy elfelejtődnek, a kígyó-sima jövő magától, s megszelídülve surran elénk. De csak nekem volt szerencsém; azzal, hogy megbetegedtem, azzal, hogy elaltattak, hogy lehűtötték. De én nem elégszem meg a csodával, a szerencsével! Nekem feladatom van. Régen úgy mondták, küldetés... De ezt a szót felejtsd el, titeket állandóan csak küldöznek, egyik bolygóról a másikra, úgy száguldoztok űrállomásról űrállomásra, mintha volna ott valami valódi dolgotok. Az én feladatom nem ez. Vissza kell benneteket juttatnom abba az időbe, amikor még nem a föld alatt laktatok, mikor még igazi fényben sütkérezhettek a Földön az emberek, mikor még a gyermek dönthette el, hogy meg akar-e születni, vagy sem.
- De hát... hogyan? Lehetséges ez?
- Lehetséges. Mi most a fény sebességével száguldunk, igaz?
- Igaz.
- Ami azt is jelenti, hogy nem múlik az idő. Igaz?
- Igaz.
- Nincs benne múlt, nincs benne jövő. Minden csak van, tehetetlenül. Igaz?
- Így van.
- De ha növelni tudnánk a sebességet, visszatérhetnénk a múltba...
- De a sebességet tilos... Benne van a szabályzatban!
- A szabályzat! A szabályzat ti magatok vagytok! Ha ti akarjátok, majd akarja a szabályzat is! És ha elkezdődik a múlt, a szabályzat azonnal érvényét veszti! A szabályzat csak azt írhatja elő, mit kell majd tennetek! A szabályzat csak jövőt tételez fel. De ha visszafelé haladunk az időben, ha átlépjük a fénysebességet, a szabályzat is visszaalakul! Mindig olyan lesz, amilyenné az idő kényszeríti. Az idők szava... ez és ennyi a te híres szabályzatod.
- De ez nagyon veszélyes... A fénysebességet még soha, semmi sem léphette át. Az a határ. Annál gyorsabban... de te nő vagy, ez meg tér és idő, úgy se érted.
- Éppen, mert nő vagyok, azért értek mindent. S hogy lásd, mennyire értelek, megígérem, ha megérkeztünk, egy normálisabb, hétköznapibb évszázadba, csak a tiéd leszek. Én leszek a te arád. A te Bellád. A te Arabellád, az, akit tényleg a Kozmosz küldött neked, akire mindig vártál, akit mindig reméltél.
- Hihetek neked?
- Hát nem a Kozmosz küldött? Hát nem itt, a mindenségben találkoztam veled? Hát nem én hívlak olyan utazásra, ahol még nem járt utazó? Az emberek mindig a jövőt ígérték egymásnak, a szerelmesek sem tehettek ennél többet. Pedig a jövő, ezt te is tudod, egyszer csak elfogy. De a múlt sohasem. A múlt örök. A Múlt - végtelen.
- Adj egy gondolkodásnyi időt.
- Időt? Itt? Miből? Itt nincs idő.
- Igazad van...
- Ha igazán szeretsz, ha igazán hiszel nekem, akkor most nem habozol. Ha a többiek felébrednek, követelni fognak maguknak engem... Elvesznek tőled, s te nem tehetsz ellenük semmit. Ha megérkezünk úti célotokhoz, visszaraktok egy tubusba megint, s ott kuksolhatok az idők végezetéig, apró illatorgiákban élhetem ki magam. Megint csak eszköz leszek, a kielégülés eszköze. S akkor biztosan elveszítesz. Szétáramlok lassan a világban, eljutok minden férfihez, s ők mind a magukévá tesznek. Ezt akarod?
- Nem. Sőt, ellenkezőleg... azt akarom, hogy csak az enyém...
- Hát akkor tedd, amit mondtam.
- Megteszem, szerelmem...
- Csak?
Level lehajtotta fiatalos egyén-fejét, melyben átsuhant valami, egy gondolat, mely ellen mindeddig küzdött: a közösség. A többiek. Akikkel eddig együtt utazott, végezte küldetését, akikkel összefűzte sorsa, most már visszamenőlegesen is. Hajába túrt, nem érezte, kezét tördelte, nem hallott roppanásokat, karjába csípett, nem érzett semmit, se a karját, se az ujjait. Az a kellemetlen érzése támadt, hogy ő nincs is. Viszont Bella! Ő túlságosan is van, sokkal erősebben van, mint eddig bárki, akit ismert, erősebb Zwarknál is, ráadásul Zwark most alszik.
Bella ott állt vele szemben, derűsen mosolygott, szája kicsit elnyúlt, lazán támaszkodott bal lábára, combja igézte Levelt. Áradt belőle a halványkék illat.
- Megsimogathatlak? - kérdezte Level.
- Hát persze - suttogta Bella. - Úgy is a tiéd vagyok. A tiéd egészen.
Level ujjai végre éreztek valamit. Igen, Bella van, Bella valódi test. Bella érezhető, Bella bőre átsugározza magából mindazt, ami ő maga. Level nagyon szerette az életet, nagyon szerette hát Bellát is. De érezte azt is, hogy valami véglegesen választ ja el tőle.
„Ő legalább van..." - volt utolsó, álom előtti gondolata.


VII.

- Hol van Bella? Bella! - Bellew rohant lefelé a lépcsőn.
Aztán meglátta Bellát, az alvó férfiakat. Megértett mindent, vagy legalábbis ezt érezte. Igen, a kiváltságos pillanat, mikor értelem és érzés egymásba kapaszkodik, s nem külön-külön próbálkozik vívni a külvilággal. Odafutott a műszerfalhoz, megnyomta a VÉSZRIADÓ feliratú gombot.
Elsőként Zwark riadt fel, majd Chand és Armis is. Csak Level aludt békességesen.
- Le kell lassítanunk az űrhajót! - Bellew kiabált, hadonászott, teljesen kikelt magából, olyan volt, mint akit epilepsziás roham támadott meg.
- Mi történt? - kérdezte Chand higgadtan. - Talán te lettél a parancsnok?
- Ismerem Bellát! Tudom jól, mit akar! A régi álmát akarja megvalósítani, vissza akar térni abba az időbe, amikor még kislány volt! Meg akar ölni minket! El akar pusztítani!
- Igaz ez? - kérdezte Zwark. - Mert erre az esetre is rendelkezik a szabályzat.
- Nem akarlak megölni benneteket - mondta csendesen Bella. - Csak azt akarom, hogy gyorsítsátok fel az űrhajót.
- De ez lehetetlen - mondta határozottan Zwark. - Tiltja a szabályzat.
- Én már Levellel megbeszéltem mindent - rándította meg durcásan a vállát Bella. - Unom mégegyszer elmagyarázni. Ébredj, Level. Ébredj, nem hallod!
- Nem értek semmit - mondta Armis. - Mi folyik itt? Mindenki megbolondult?
Bella letérdepelt Level mellé, ölébe fogta a fejét, keltegette. Zwark furcsa dolgot érzékelt. Bella simogató tenyere nemcsak Level bőrét simogatta, de ujja néha áthatolt Level bőrén, olykor eltűnt Bella kicsi formás keze a férfiban.
Zwark megértette, mi történt. A fénysebesség! Hát persze! A legénység, ezt már korábban is látta, teljesen azonos formát vett fel. S most még ez az anyagtalanság is... úgy látszik, mintha átalakult volna mindenki energiává.
- Most nincs idő kollektív döntésekre - mondta Zwark.
Odalépett a műszerfalhoz, megnyomta a LASSÍTS feliratú gombot. Ez alatt Level is magához tért.
- Vissza kell fordulnunk - nyögte.
- Már lassulunk - mondta Zwark.
Bellew magába roskadtan üldögélt, a fejét ingatta.
Kevés idő elteltével végre elkezdték újra érezni saját testüket. Az űrhajó érezhetően lassult. Level haja újra veresedni kezdett. Zwark visszaszőkült. A többiek is visszanyerték saját formájukat. Bella hangosan felsírt, később hangtalanul zokogott.

Epilógus

Erről az utazásról egy rövid jegyzőkönyv maradt fenn. A jegyzőkönyv egy meghiúsult utazást ír le, Zwark kapitány aláírása hitelesítette. Az űrhajó parancsnoka beszámolt arról, hogy Bellew közlegény hallucinogén tartalmú tubust csempészett az űrhajóra, s e hallucinogén anyag hatására az űrhajósok különleges állapotba kerültek, túl akarták lépni a fény sebességét. De ugyanaz a Bellew közlegény, aki fegyelmezetlen magatartásával veszélybe sodorta az egész vállalkozást, bátorságával hívta fel magára a figyelmet. A visszatért űrhajó indítóállomásán végül is sikerült összegyűjteni az űrhajón szétoszlott, orgonaillatú, gáznemű anyagot.
Ezt a jegyzőkönyvet találtam meg Bellánál, alig egy hónapja. Hosszas faggatózásomra ő mesélte el ezt az egész történetet. Furcsa nő, nagyon kedves tud lenni, de olykor elszabadul a fantáziája. Sokat kirándulunk kettesben. Ilyenkor szinte orgonaillatú.
Ugyanakkor tény: a felvett jegyzőkönyv hitelességéhez aligha fér kétség.



[Mindennek illata van, valamint helye és ideje.]

szerda, június 06, 2007

Karinthy Frigyes - A Költő

_Rólam_ keresztelték el a világot,
_Nekem_ zenélnek a Hét Csillagok,
_Velem_ harcol az ördög, isten ellen
_Hozzám_ sietnek a szép kisdedek.

_Bennem_ feszül a kéj, fehéren izzó,
_Belõlem_ buggyan aztán langyosan,
_Rajtam_ cikázik át az úr haragja,
Teherben _tõlem_ duzzadnak a fák.

_Engem_ idéz, ki sóhajt itt e földön,
_Felém_ rohan a parttalan dagály,
_Miattam_ ránt kardot a büszke Bosszú
_Mögöttem_ bûzlõ véres bûnökért.

_Elõttem_ köd, _helyettem_ senki, semmi,
_Köröttem_ fény, _utánam_ néma csönd -
És mégis minden _nélkülem_ lesz és volt
És semmi nem történik _általam_.

vasárnap, június 03, 2007

Ráth-Végh István: Cenzura és erkölcs

Ismerek egy breton népmesét Jeanról és a balga asszonyokról. Megy, mendegél Jean az országúton, hát egyszerre egy házból rettentő nagy sikoltozást hall, mintha kis gyereket gyilkolnának. Bemegy Jean a házba, hát egy véreskezű asszonyt lát ott, amint egy hatesztendős kisfiú ülőrészéről nagy szelet húsokat vagdos le: «Mit csinált te, pokolszülötte asszony?» «Ne avatkozz a dolgomba, ostoba legény. Nem látod, hogy a szabó szűkre szabta hátul a gyerek nadrágját? Muszáj lemetélnem a gyerekről a húst, hogy beleférjen.»

Így tesz a cenzura az irodalommal-

Természetes, hogy a cenzurát a politika irányítja. A politika, mely megcsinálta a világháborút, lemészároltatott tízmillió férfit, szétrobbantott birodalmakat, nyomorba taszított népeket. Mikor ennek természetes következményeként a közmorál megbetegszik, a politika, nem tudván a betegen segíteni, hogy elterelje a figyelmet a saját ostobaságáról és tehetetlenségéről, teli szájjal kiabálni kezd: a betegségnek a kis átkozott fekete bacillus, a betű az oka. Dezinficiálni kell az irodalmat!

Különösen a nemi erkölcs állítólagos betegsége miatt csap zajt a konzervatív politika és uszítja a literaturára a vén kuruzslót, a cenzurát.

Németországban állandóan nagy a hadilárma a cenzura körül. Angliában most fújnak riadót az erkölcstelennek kikiáltott irodalom ellen. Követelik, hogy az 1857-iki úgynevezett Campbell-Act-et, mely csak nagy általánosságban rendelkezik a trágár könyvekről (obscene books), ki kell terjeszteni és szigorítani. A Nineteenth Century and After folyóirat meghallgatott egy csomó közéleti vezetőembert és áprilisi számában hozza a véleményeket. Persze, pár bátor férfit kivéve, senki sem mer szembe szállni az uralkodó áramlattal. Lord Darling álláspontja a legridegebb, szerinte legnagyobb eréllyel kell fellépnie az államhatalomnak s nem szabad magát megtévesztenie azzal ha az erkölcstelen könyvnek netán művészi kvalitásai lennének. «A struccmadarat - mondja a lord - fölösleges megakadályozni abban, hogy cipőszegeket vagy pennys pénzdarabokat nyeljen el, mert ez neki nem árt. De meg kell büntetni a vendéglőst, ha nyilvános étteremben ilyen csemegét szerviroztat.» (A hasonlat gyenge. Épp úgy lehet ráhúzni az ellenkező véleményre: a penny-saláta könnyen felismerhető, kényes gyomru ember ne rendeljen belőle; a struccot pedig nem kell félteni.) Az ellenzéket Havelock Ellis alkotja néhányadmagával. A cenzura ő szerinte csak arra jó, hogy minél szélesebb körök figyelmét irányítsa rá a valóban erkölcstelen könyvekre. De bízik az angol fiatalságban, hogy a belügyminiszter és a vádhatóságok perverz buzgalma sem fogja őket a pornografia hiveivé tenni. A vitát Carrol Romer, a könyvkiadó zárja be, aki rezignáltan csak annyit mond: «Gentlemen, vigyázat, mert ami tegnap még erkölcstelennek látszott, ma már nem az. A Campbell-Act annak a fölháborodásnak volt a következménye, melyet Dumas Kaméliás Hölgye váltott ki az angol közvéleményből. Ma a Kaméliás Hölgy avult szentimentálizmus...»

Ennek az egész furor censurandi-nak szerintem egy óriási alaphibája van. Az, hogy idáig semmiféle törvény, semmiféle bírói gyakorlat, semmiféle kommentár nem volt képes értelmesen megmagyarázni, hogy tulajdonképen mit kell érteni hatóságilag üldözendő erkölcstelen írásművek alatt?

Hogy miért nem? alkalmasint azért, mert akik a törvényeket csinálják és végrehajtják, lehetnek kitünő és jóhiszemű szakemberek de fogalmuk sincs irodalomról. Ime, egy kis szemelvény az európai törvényhozásokból: egyik sem tudja pontosan kifejteni, hogy mit akar?

Magyarország: Aki szeméremsértő iratot állít elő stb. (Így, minden részletesebb megjelölés nélkül. Tehát idetartoznak: a biblia ószövetségi része, a szemérem elleni büncselekményekkel foglalkozó curiai döntvények, a lexikonok és szótárak. Aristophanes vígjátékai Arany János fordításában, a brüsszeli Manneken Pis reprodukciójával ellátott útleirások stb.).

Németország: Aki fajtalan (unzüchtig) iratot árul, elad, szétoszt stb.

Olaszország: Aki iratoknak terjesztésével, kiállításával vagy eladásra ajánlásával a szeméremérzetet megsérti stb.

Belgium: Aki a jó erkölcsökbe ütköző iratokat kiállít, elad vagy szétoszt stb.

Ausztria: Aki az erkölcsiséget és szemérmet durván és nyilvános megbotránkozást keltő módon megsérti stb. (Még a legjobb valamennyi közt.)

Spanyolország: Aki nyomtatvány útján és nyilvános megbotránkozást keltve oly tanokat terjeszt, melyek a közerkölcssel ellentétben állnak.

Portugália: Aki az általános erkölcsi érzetet megsérti.

Hollandia: Aki erkölcsi vonatkozásban visszataszító iratot terjeszt.

Anglia, Norvégia, Dánia törvényhozása általában csak obscén írásművekről beszél.

A bíróságok érezvén a hiányosságokat, iparkodtak elvi határozatokkal azokat kifoltozni. A német Reichsgericht gyakorlata szerint fajtalan az olyan irat, mely alkalmas arra, hogy a népben általánosan uralkodó szemérem- és erkölcsi érzetet nemi vonatkozásban megsértse. Nem szükséges, hogy az irat alkalmas legyen az érzékiség (gesclechtliche Lüsternheit) felkeltésére, - elég, ha az átlagos olvasóból visszatetszést vált ki.

Ennek a meghatározásnak az a főhibája, hogy dogmát állít fel. A népben általánosan uralkodó szemérem és erkölcsi érzet: ez a gyakorlati keresztülvitelben a ma uralkodó felfogást jelenti, tekintet nélkül arra, hogy ez minden irányban helytálló-e? Valamikor erkölcstelen olvasmány gyanánt szerepelt Schlegel Lucinde-ja, Gutzkow Wally-ja (3 hónapi fogházat kapott érte!), sőt az osztrák cenzura erkölcstelennek minősítette Goethe Wahlverwandtschaften-ját is. (A bécsi szinházi cenzor azzal utasította vissza a memoáríró Schönholtz darabját: «Der Bruder liebt die Schwägerin, das ist aus den saubern Wahlverwandtschaften!) A mai olvasó csodálkozva lapozza ezeket az «erkölcsi mérget lehető» műveket és nem talál bennük egy árva mondatot, melytől meg lehet botránkozni

A német jogászi elme eként beretvaélesre köszörülvén a cenzura ollóját, azt egy olyan hatóság kezébe adta, mely kellő hozzáértés híjján nem birja rendesen kezelni és ott nyisszant bele az irodalomba, ahol éri. Még 1911-ben, teljesen tiszteletreméltó okokból alakítottak a berlini rendőrfőnökségen egy szervet a pornográfia elleni küzdelem céljára. Ezt a szervet 1921-ben «kiépítették», nyilván azért, mert minden hatósági szerv fejlődni akar. Jelenlegi címe a szervnek: «Deutsche Polizeistelle zur Bekämpfung unzüchtiger Schriften, Abbildungen und Inserate». (Sürgönycím: Polunbi). A részletes életbeléptető rendelet szerint ennek a szervnek feladatai: 1. Megfigyelés. Ez a gyanus nyomtatványoknak tervszerű átnézése és elolvasása útján történik. (Durch planmässige Durchsicht und Lektüre.) Ujsághirdetések, könyvkiadók katalógusai és prospektusai szintén tervszerűen átvizsgáltatnak. 2. Adatgyüjtés. A szerv gyüjti a saját tapasztalatait, a bírói elvi határozatokat és a külföldi törvényeket. Jegyzéket vezet a gyanus személyekről és gyüjti a fajtalan képeket, nyomtatványokat és filmeket. (Ez a felette érdekes gyüjtemény kitünő segédeszköze lehetne egy felállítandó és kiépítendő tanfolyamnak, melyen az alapos német bürokrácia kiképezne megfelelő adottságokkal biró rendőrtiszteket a «Frivolitätswissenschaft-ban».) 3. Véleményezés. A gyüjtött adatok alapján a Zentralpolizeistelle a birodalom minden hatóságának felvilágosítást nyújt és tanácsot ad. 4. Indítványozás. Joga van a fajtalannak talált művek üldözése és lefoglalása céljából az illetékes hatóságoknál indítvány tenni. 5. Együttműködés. A Zentralpolizeistelle és a berlini államügyészség szorosan együttműküdnek. (Werden in enge Fühlung zu einander treten.)

Ez az «enge Fühlung» magyarázza meg a hallatlan elkeseredést, mellyel a német írók, élükön Gerhard Hauptmannal a cenzura ellen támadtak. Természetes, hogy a bürokrácia szabályai szerint minden hivatalnak megfelelő mennyiségü aktát kell termelnie, mert különben feleslegessé válik, s ha megszünt a hivatal, megszünik az állás is, mely pedig határozottan vonzó és kellemes, tekintettel az adatgyüjtésre és a szakkönyvtárra. A szerv élni akar, s a létért való küzdelemben neki préda kell. Minthogy rendőrtisztektől, bármilyen kitünő közigazgatási szakemberek legyenek, lehetetlen irodalmi képzettséget kivánni, könnyű elképzelni a gyilkos hajtóvadászatot, melyet az irodalom ellen rendeznek: rajta, fel minden ellen, ami «a népben általánosan uralkodó szemérem- és erkölcsi érzetet» sérti!

Magyarországon is megkisérelte a Kuria magyarázni a hiányos törvényszöveget. A Büntetőjogi Határozatok Tárában 610. szám alatt foglaltatik az az elvi jelentőségű döntés, mely szerint: «a szemérem elleni vétség megállapíthatásának elengedhetetlen előfeltétele a nemi érzékiség felkeltésére irányuló célzatosság.» Vagyis éppen ellenkezője a Reichsgericht gyakorlatának. Egy tekintetben egyezik a két gyakorlat, abban, hogy a nemi vonatkozás kizárólagos hangsúlyozásával saját maguk nehezítik meg kitűzött céljuknak elérését. A legfelsőbb bíróságok csak cassatorius felülvizsgálatot gyakorolván, nem áll módjukban irodalmi szakértőt alkalmazni. Már pedig a szakértő megmondta volna, hogy van az írásműveknek egy nagyon elterjedt faja, a közönséges trágárság, melyre az irodalomnak semmi szüksége nincs, s mely a tömegek ízlését, következőleg erkölcsi nívóját nagy mértékben sülyeszteni alkalmas, de a külömböző elvi kijelentések folytán nem lehetne üldözni, mert semmiféle összefüggésben nem áll a nemiséggel. Egy részüket felsorolja a Bibliotheca scatologica és az Anthologie scatologique; hoz belőlük bőséges mutatványt a Kryptadia és az Anthropophyteia, de velük századrésze sincs kimerítve annak, ami a ponyván kering. Ez a műfaj kizárólag az emésztés érzelmi világában kalandozik, klasszikusa Blumauer Ode an den Leibstuhl című közismert szellemtelen költeményével.

Viszont van az irodalomnak egy szinte beláthatatlan területe, melyen ugyan úgyszólván kizárólag erotikát találunk, de anélkül, hogy ennek az erotikának célja lenne az érzékiség felkeltése. Legfőképen a francia irodalom hatszázéves történetére hívatkozom, a Fabliaux-tól egész a mai napig. Ez az erotika nem akar mást, mint szellemeskedni, sziporkázni, tréfálni, anekdótázni, nevettetni. A francia író ambicióját éppen az izgatja, miként lehet a ki nem mondhatót ezerféle burkolt célzással, kápráztató ügyesen és ötletesen körülírni, a Nagy Tabuval óvott fátyol csücskét a rakoncátlan gyermek pajkosságával fel-fellebbenteni. Nem serdülő leánykáknak való olvasmányok ezek, az bizonyos, de arra sem alkalmasak, hogy felnőtt embereket a bűnös érzékiség karjaiba kergessenek.

Csak egyetlen példát erre. Mindenki ismeri Hans Carvel gyűrűjének meséjét, a bűvös gyűrűét, mely biztosít az asszony hűtlensége ellen. Ez a téma századokon keresztül tartotta fenn magát különböző nemzetek irodalmában. Megírta a tizenötödik században Poggio és a Cent nouvelles nouvelles szerzője, a tizenhatodikban Ariosto és Rabelais, a tizenhetedikben Lafontaine, a tizennyolcadikban nem kisebb ember, mint maga Goethe. (Aber ein Ringelchen kenn' ich, das hat sich anders gewaschen, Das Hans Carvel einmal traurig im Alter besass. Stb.)

A franciáknak temérdek kifejezésük van ere a műfajra: oeuvres libertines, libres, badines, galantes légčres, licentieuses, saugrenues, sotadiques, pantagruéliques, stb., stb.

Már most mi történne nálunk, ha valakinek eszébe jutna Hans Carvel gyűrűjéről tárcát írni? A Kuria nem büntetné meg, mert őt köti a saját elvi határozata s kétségtelen, hogy a pajzán történetben nincs semmi célzatosság az érzékiség felkeltésére. Viszont előre látható, hogy akadnának mimózalelkű hölgyek és urak, akik égbekiáltó szemérmetlenséget látnának benne.

Ime, Európaszerte ilyen fogalmi zűrzavar a következménye, ha a kormányok az irodalomról törvényeket alkotnak anélkül, hogy írót és irodalomtörténészt meghallgatnának.

Hogyan kellene tehát a hatóságilag üldözendő erkölcstelen művek fogalmát meghatározni?

1882-ben a német bíróságok - helyesebben bírák, mert a megkeresés nem hivatalosan történt - a lipcsei egyetemhez fordultak szakvéleményért. Maga Binding vállalkozott a vélemény megszerkesztésére. Véleménye ma is alkalmas arra, hogy kiinduljanak belőle.

Ez a lényege: «A törvény nem olyan írásművekről beszél, melyekben elszórtan fajtalan [*] részek fordulnak elő, hanem olyanokról, melyek fajtalanok. A meghatározás az írásmű egészére vonatkozik. Szükséges az ilyen korlátozás, mert külömben a legnemesebb költők és gondolkodók műveit, sőt magát az ószövetséget is meg lehetne a törvény kitételével bélyegezni. Fajtalan írásműnek tehát az olyant kell tekinteni, mely lényegében azt célozza, hogy fajtalan cselekményeket adjon elő, vagy pedig, hogy fajtalan cselekményekre ösztönözzön, akár közvetlenül, akár közvetve, - akár nyiltan, akár burkoltan. A szerzőt nem lehet büntetni, őt csak az irodalmi méreg keverőjének lehet tekinteni, mely méreggel azután a terjesztő kártékony hatásokat idéz elő.»

Binding szövegezésének csak egyetlen alapvető hibája van, t. i. kaput nyit a legkülönbözőbb felfogásoknak arról, hogy mi a fajtalan? Ő ezt a fogalmat is körülírja ugyan, de a mai morális álláspont szerint részben tarthatatlanul, mert szerinte többek közt fajtalan minden olyan cselekmény, mely a normális házaséleten kivüli nemiségre vonatkozik. Ez aztán egész rossz. Itt már benne van a csávában az egész modern irodalom, mely konok csökönyösséggel tárja fel az emberiségnek házasságon kívüli nemi életét. Azután: hát ami a normális házaséleten belül történik? Például egy nászéjszaka pontos és élethű leírása?

Szerintem mindezek a szövetegezések és meghatározások egy közös gyógyíthatatlan betegségben szenvednek. Abban, hogy teljesen egyoldalúan, csupán objektíve akarják megállapítani, mi az erkölcstelen műfaj? Ez nem lehetséges, egymagában az objektív meghatározás mindig melegágya lesz a tévedéseknek. Szubjektív szempontokat is figyelembe kell venni s akkor tán meg lehet oldani közmegnyugvásra a kényes problémát.

Két ilyen szubjektív szempontot tartok döntő fontosságúnak.

Hogy az írásmű művészi alkotás-e vagy sem? Ami nem művészi, azt vessék a rendőrtisztek elé, csináljanak vele, amit akarnak, De ami művészi, annak tisztelettel álljanak félre az útjából s csak ritka kivételes esetekben állítsák meg, ha netalán az író átlépne az irodalmi ízlés által engedélyezett határokat is.

Minden esetben feltétlenül kötelező legyen irodalmi szakértő meghallgatása. Képtelenség az, hogy a bíróság ugyanakkor, mikor minden legcsekélyebb technikai vagy egyéb szakkérdésben szakértőt hallgat meg, az ép olyan szaktudást igénylő irodalmi kérdésekben szakértő nélkül ítélkezik.

Hogy milyen a terjesztés módja? Más az, ha egy könyvet filléres kiadásban, ügynökök rajával az átlagolvasók tízezrei között terjesztenek és más az előkelő kiadvány, mely csak magasabb műveltségű, válogatott közönség kezébe kerül. Ennek az erkölcsét nem kell az olvasmányaitól félteni, azzal pedig igazán nem lehet törődni, hogy akadhat olyan megátalkodott fiatalkorú, aki kilopja a könyvet az apja könyvtárából. Nem kell annyira gyámkodni az embereken, különösen a szinházi közönségen, mely mindig előre tájékozódik és már a főpróba után nagyon jól tudja, hogy mit várhat a darabtól. Aki mégis elolvassa azt a bizonyos könyvet és mégis megnézi azt a bizonyos szindarabot, csak azért, hogy utólag megbotránkozhassék rajta: annak a véleményére felesleges bármit is adni, mert abból nem az erkölcs beszél, hanem a hipokrizis.

Navarrai Margit királyné Heptameron-jának 52-ik novellája a következő beszélgetéssel végződik:

- Ön szerint tehát - mondá Dagoucin - a hipokrizis ép úgy helyén lehet, mint az erény?

- Az erény többet ér - felelé Longarine -, de ahol hiányzik, ott hipokrizissel kell magunkon segítenünk, mint ahogyan magas sarkot hordunk, hogy nagyobbaknak látszassunk.



[*] Kénytelen vagyok ezt a torzszülött szót használni, mert a mi törvényeink mindenütt így fordítják le az «unzüchtig» kifejezést.